Amikor nem tud aludni éjszaka

A te gyereked hol alszik éjjel? Oké, nem arra gondolok, amelyik már éjjel kimarad. Meg nem is arra, amelyik nemrég született. Hanem arra, amelyik már nem kisbaba, nem is óvodás, hanem mondjuk elmúlt hatéves. Vagy hét. Vagy nyolc. Na, jó elmúlt tíz is. Mert az enyém tízéves és nem mindig a saját ágyában, hanem a miénkben ébred fel. Tízéves az ágyamban. Kárpáti Judit írt a kiskamasz alvásról.

Egy törött testrész elég indok?

Hat hónapos volt a fiam, amikor egy nap annyira belerúgtam az éjszakai, gyerekszoba, hálószoba közti ingázásban az ágyunk lábába, hogy eltört a lábujjam. Annyira kimerült voltam, hogy csak reggel realizáltam, mi történt, amikor a látvány és a fájdalom is egyértelművé vált.

Aznap döntöttem el, hogy ha éjjel felébred, akkor fogom, és magam mellé veszem.

Gondolom ő is boldog volt, hogy végre észhez tértem, szerintem egyformán örültünk ennek, mert onnantól persze ugyanúgy felébredt, csak szinte észre sem vettük, amint észlelte, hogy ott vagyok, aludt tovább. Végre sokkal kipihentebb voltam és simán félresöpörtem a Suttogót, ami szerint addig próbálkoztam megtanítani a gyerekemet példásan egyedül aludni. Annyiban nem tértem el a sztenderd csodaalvástól, altatástól, hogy este mindig a saját szobájában, ágyában aludt el és ez aztán mindig így is maradt. Négyéves volt, amikor már az esti odafekvős altatást is elhagytuk, mese és az altatódalos repertoárom – a saját anyukám nekem énekelt dalai – után kijöttem és egyedül aludt el.

OLVASTAD MÁR? Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Igény szerint

Onnantól kezdve, hogy a saját lábán át tudott jönni a mi ágyunkba, szerintem majd’ mindennap ott kötött ki végül, egészen sokáig. Már nem emlékszem pontosan, hány éves lehetett, amikor elkezdtek ritkulni ezek a „látogatások”, illetve

mindig akkor szaporodtak meg, amikor valamilyen változás vagy problémásabb időszak miatt nyugtalanabbul aludt.

A lényeg, hogy eljutottunk odáig, hogy már az volt a sokkal ritkább, ha átjött és az a megszokott, hogy az ágyában alussza végig a teljes éjszakát. Már-már abban a hitben éltem, hogy végleg miénk lett a teljes franciaágy, amikor aztán mindig akadt egy éjszaka, amikor arra ébredtem a legmélyebb álmomból, hogy a nyílik az ajtó és már bújik is mellém. Nyáron volt a tízedik szülinapja és ez a nevezetes dátum nem azt jelentette, hogy köszönettel lemond a társbérletről; egyszer-egyszer ma is odabújik és reggel angyali arccal, elnyúlva, mélyen, de már elég nagy testtel alszik mellettem a kölyköm.

Amíg lehet

A helyzet az, hogy sosem próbáltam erről leszoktatni.

Végül is én voltam, aki rászoktattam, egyértelmű, hogy azért csinálja, mert megszokta a megnyugtató közelségemet. A tendencia egyértelműen látszott; ahogy nő, úgy alszik egyre többet egymaga, szóval számomra semmi nyugtalanító nem volt ebben a szokásban. Sőt, az igazság az, hogy szerettem az együttalvást, amikor átjött és éreztem, ahogyan megnyugszik, és már alszik is tovább. De azt azért gondolhatni, hogy egy ekkora gyerek napközben azért cseppet sem viselkedik az éjszakai együttalvásnak megfelelően kisgyerekesen.

OLVASTAD MÁR? Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Vicces volt látni– jó, nem mindig nevettem –, ahogy az este szemtelen, visszaszólós, káromkodós fiú aztán éjjel megjuhászodva bújik be a takaró alá. Néha, amikor már majdnem reggel volt, még olyan kedves dolgok is elhangzottak félálomban a szájából, amik napközben csak valami nagy érzelmi tolulás meglepő következményeként évente mondjuk kétszer.

Tulajdonképp, írhattam volna az utóbbi mondatokat jelen időben is, hisz most pont itt tartunk.

Tízéves és időnként átjön.

Már néha zavar, mert túl nagy és túl sok helyet foglal. Megszoktam, hogy már én is átalszom az éjszakákat ébredés nélkül és néha amiatt vagyok egész nap felmosórongy, mert pont a legszebb álmomból kelt fel. Aztán reggel a szemére hányom, hogy miatta kell az erősebb kávé, ő meg rám emeli azokat az elképesztő, zöld szemeit, visszavedlik kedves kisfiúba, arra a fajta félmosolyra húzza a száját, amit még majd sokan megemlegetnek, és azt mondja;