Negyven körül a leltár és a ruhatár

Néhány éve lelkes ifjú anyaként a két, pelenkából épphogy kinőtt lánykámat valami önsorsrontó ötlettől vezérelve Bécsbe hurcoltam, mert úgy gondoltam, ott majd boldogságban lubickolunk néhány napig. A terv nyilvánvalóan agyalágyult volt, végig szívtam az egészet a két nyüfögő gyerekkel,

a végzet azonban a bécsi pályaudvaron utolért, amikor egy butikban megpillantottam Álmaim Szoknyáját. A fél négyzetméteres rongy kábé egy havi fizetésembe került, így teljes képtelenség lett volna megvennem.

Szoknya maradt, én mentem, azonban itthon napról napra nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy nem élhetek teljes életet Szoknya nélkül. Első körben megkörnyékeztem Embert, szerinte miként lehetne az enyém a méregdrága rongy?

Ő osztott-szorzott, és hamar megszületett a megoldás: ha ezen túl nem az autóban meresztem a seggem, hanem a  biciklin, akkor 400 kilométernyi benzinpénzt megspórolva enyém lehet a szoknya.

Így aztán az őszi esőzésben előkerültek a bringák. A két kislány simán csak szarrá fagyott a gyerekülésben, a fiaim azonban kiakadtak.

Kértek szépen, próbáltak rábeszélni a kilométer-sikkasztásra, aztán könyörögtek, hogy viselkedjek úgy, mint egy épeszű anyuka, aki szereti a gyerekeit, én azonban hajthatatlan,hajtós voltam egészen addig, amíg le nem tekertük a szoknyányi kilométereket.

Karácsony előtt remegve szálltam le a vonatról Bécsben. Nem csak azért, mert izgultam a szoknyám miatt, hanem elkapott valami vírus és negyven fokos lázam volt. Két napig feküdtem egy bécsi szállodában verejtékben és boldogságban úszva, mert az áhított ruhadarabot ölelhettem forró testemhez.

A szoknyával egyébként úgy alakult a történetünk, mint a legtöbb reménytelennek induló szerelmemmel, akiket valami csoda folytán végül mégis sikerült meghódítanom.

Miután emberfeletti küzdelmek árán megszereztem, kétszer villogtam vele, majd rájöttem, hogy nem illik hozzám és lepasszoltam a húgomnak. A tesóm – a megunt szerelmeimmel ellentétben – a szoknyáért hálás volt és még ma is boldogan hordja.

(A szoknyát egy Desigual boltban vettem, amiről fogalmam se volt, hogy egy menő, de megelhetősen kommersz márka, ami itthon minden plázában megtalálható,így teljesen felesleges volt Bécsbe utaznom emiatt.)

Amire vágyom: piros cipő minden mennyiségben. Mert nem a minőség, hanem a mennyiség számít. Sose lesz annyi piros cipőm, hogy ne csábuljak el egy újat megpillantva.

Bábel-Szücs Szilvi – A 600 frankos narancsságra kabát és a kék ruha esete 20 év különbséggel

Rendszerváltás után vagyunk éppenhogycsak. Barátnőmmel Párizsba tartunk egy rózsaszín (!) busszal, amely tömve van, kényelmetlen és kábé 10 órán keresztül nem lehet pisilni, mert csak egyszer áll meg, de akkor éppen alszom. Egy harmadik barátnőnkhöz megyünk, aki egy kisgyerekre vigyáz (au pair, ezt a szót ott hallottam először) és 12 nm-en lakik a belváros közepén.

Megérkeztünk, esett az eső (ez lényegtelen információ, ilyenkor szoktak a fiaim kiakadni, hogy mondjam már a lényeget) erre nagyon emlékszem. Pénzünk az útra úgy volt egyébként, hogy előtte 3 hetet egy cukrászdában dolgoztunk és erőnk meg időnk nem volt elkölteni a megkeresett pénzt.

Leszálltunk a buszról 20 évesen és az első boltba bementünk ruhákat nézegetni.

Ott láttam meg a narancssárga kabátot és azonnal megvettem. Azonnal. A többiek észre sem vették.

Érdekes, hogy azóta is így vásárolok: meglátom és megveszem. Nincs közte túl sok lamentálgatás. (Mondjuk általában nem veszem meg.) A z üzletből már úgy jöttem ki, hogy rajtam volt.

800 frankot vittem ki, ebből 600 volt a kabát és még fél órája sem voltunk Párizsban.

De én olyan boldog voltam és annyira jó csajnak éreztem magam, hogy a francia nőket egy nagy nullának képzeltem! Én vagyok a francia nő – és még fél órája sem voltunk Párizsban. Aztán következtek a szürke pillanatok, amikor szinte alig ettem, a Louvre-ba úgy lógtunk be, a barátnőnk hozta haza a kaját a családtól, egy hétig lekváros bagettet ettünk, de egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy megbántam.

Francia nő lettem fél óra alatt és ez az érzés kitartott még évekig Budapesten, amikor felvettem a kabátot úgy éreztem, hogy mindenki engem néz.

Narancssárga kabát?! Hol vetted? Hol? Párizsban!

Aztán eltelt több, mint 20 év és pont ugyanezzel a hirtelenséggel vettem a kék ruhát, ami a fotón is rajtam van, amiben olyan „Szilvis” vagyok, jó nőnek érzem magam benne, tetszem Neki, tetszem magamnak.

A fiam 18. szülinapja előtt vettem, mert úgy éreztem, hogy picit én is megérdemlem magamtól az ünneplést. És hát, hogy ünnepel egy negyvenes nő? Vesz egy ruhát. Hirtelen. Nem gondolkodva, végképp nem túlgondolva (kijönne belőle két nagybevásárlás vagy a gyereknek egy új cipő és két póló), mert akkor már ott ette meg a fene, ha ránézek ezek jutnak eszembe. A fenéket, jut ez eszembe, öreg vagyok már én ehhez.

Ezek után, hogy mire vágyom? Egyértelmű: egy olyan rövid, fekete bőrdzsekire, amilyen a Gyurkó Szilvinek van!

Luca, Judit és én beszélgetek a negyvenes nők, azaz a mi testünkről ITT.

Kárpáti Judit – Mindenekelőtt, legyen egyszerű és minőségi

A kedvenc darabom nem annyira egy ruha, mint inkább egy kiegészítő.

Apámtól kaptam az art deco karkötőt, nagyjából 25 éve.

Egy régiségboltban vette nekem és nem emlékszem, milyen alkalomból ajándékozott meg vele. Annyira szeretem, hogy e nélkül nem lépek ki a házból, mindig rajtam van és mindig az órám mellé veszem fel. Nemigen ragaszkodom ékszerekhez, ez a darab ellenben olyan fontos, hogyha elveszíteném, nagyon szomorú lennék.

Velem volt mindenhol, ahol eddig jártam a világban, mióta megkaptam, rengeteg húzós, hétköznapi helyzetnek is tanúja volt, szomorú, vidám és egykedvű napoknak.

A képen egyébként a kedvenc kék ingem van rajtam, azaz pontosítanék, az egyik a sok közül. A kék ingek nagyjából a ruhatáram egyik fele, a másik fele fekete garbókból áll.

Ha a stílusomat kéne jellemezni, akkor ez hűen leírja; feltűrt ujjú kék ing, dekoltázsig kigombolva vagy fekete garbó, állig felhúzva.

Ezekhez egy jó kék vagy fekete farmer, chelsea boots télen, balerina nyáron, tűsarkú alkalomra.

A darab, amire vágyom, nos, ezen, komolyan gondolkodnom kellett. Végül arra jutottam, hogy jó lenne még a meglévő táskáim mellé egy szép, bőr, chau színű shopper, amibe beledobálhatok mindent, laza, de mégis elegáns

Amikor megláttam egyből beleszerettem. Szerelem elsőre.

Megláttam és tudtam, hogy kell. Nem érdekelt, mennyibe kerül; nem érdekelt, jó-e a méret; kell- ennyit tudtam.

Előbb akartam megvenni, mintsem felpróbáltam volna. És hát mintha rámöntötték volna. Az én ruhám lett. Az ára nagyon sok. Szerencsére már nem emlékszem rá. Akkor is igyekeztem gyorsan elfelejteni. De ez a ruha az enyém kellett, hogy legyen! Azóta is a kedvencem.