Egyre többször gondolkozom el, hogy mit csináltunk jól – azt, hogy mit nem, csak sejtem

Két gyereket nevelünk. Két kamaszt, 16 és 18 évesek. És kamaszok. Szerintem a jobbik fajtából, de tényleg. Persze nem tökéletesek, mert azt nem is akartuk sosem elvárni. Péter állandó olvasószerzőnk írása.

Viszont: lehet velük beszélgetni. De tényleg.

Főleg a fiammal. Általában folyik belőle a szó. Jó, persze már túl sokat tudok a luxusautókról, a yachtokról és a holland albérletekről, de az iskoláról, haverokról, tanárokról is tudok. Sőt a jövőbeli terveiről, a barátnője terveiről, és sok minden másról is.

Jó testvérek, segítik egymást. Főleg a nagyobb a kisebbet. Tanulnak. Maguktól. Sportolnak. Ez fontos volt mindig. Nem versenyszerűen, de azért mozognak. Nem ülnek egész nap a számítógép vagy a TV előtt. Na jó, azért a telefon eléggé hozzájuk nőtt. De legalább evés közben nincs velük. Van társaságuk. Valódi haverok. Bulizni járnak. És már nem ők isznak a legtöbbet egy-egy kiruccanásnál.

Emellett persze azért: a szobájukban állandósult a rendetlenség.

Porszívózás előtt legalább 15-20 perc olyan állapotot teremteni, hogy a padló 25 százaléka látsszon.

Mindegyiküknek volt kettes a bizonyítványában, középiskolában.

Hívtak már fel szombat éjjel egykor az ügyeletről, hogy „rendben van a gyerek, már haza lehet vinni”.

Kerestünk már másik iskolát a gyereknek június 14-én.

Mostunk fel vörösboros hányást a nappalinkban.

És egyre többször gondolkozom el, hogy mit csináltunk jól – azt, hogy mit nem, azt csak sejtem. Kezdem azt hinni, hogy a legfontosabb a személyes példamutatás, a hitelesség.

Ahogy a szülők élnek. Ahogy beszélek a házastársammal, a szüleimmel, a szomszéddal. Ahogy beszélek a házastársamról, a szüleimről, a szomszédról a távollétükben.

Ahogy fontosnak tartom a közösséget, a közösségért végzett önkéntes munkát.

Ahogy kezeljük a pénzt, a munkát, a szabadidőt. Mert ezt fogják követni, ha néha le is térnek, és kipróbálnak mást. De van egy „alap”, amiről tudja, hogy hová vezet.

Hiteles akkor lesz a szülő, ha amit mond, és amit tesz, az egyfelé mutat.

Ha elismeri, hogy hibázik, és még bocsánatot is tud kérni a gyerekétől. Ha nem csak a szavak szintjén fontos vagy éppen nem fontos valami, hanem a mindennapi tettekben is.

És hogy miért gondolom ezt? Mert egyre inkább azt látom, hogy úgy élek, ahogy apámtól láttam.

Az ő mondatai, az ő mindennapjai vannak itt körülöttem (holott öt éve eltemettük). Pedig nem akartam, nem terveztem. Más akartam lenni, azt hiszem.

Némely dologban sikerült. Tudatosan, odafigyelve. Főleg a gyereknevelésben és a munkában.

De van, ami nem sikerült. Ahol ugyanabba a hibába estem bele, mint ő.

És félek, nagyon félek, hogy ezt ne adjam tovább a gyerekeimnek. Próbálok figyelni, de sokszor nem tudom, hogyan kellene megtanítani, hogy ne úgy élj, ahogy apád. És ahogy nagyapád élt. Azt hiszem, apám is az ő apjától látott és tanult dolgokat.

Amelyek ma már nem jók, már idejét múltak. De itt van bennem, és képtelen vagyok kitörni, kitörölni.
Látszólag irigylésre méltó gyerekek kamaszok.

Én mégis félek, hogy továbbadok nekik néhány kudarcot, néhány zsákutcát, néhány gyengeséget.

Vagy elégedjek meg azzal, hogy néhány dolgon sikerült javítani? És a többit meghagyom nekik? Hátha ők ügyesebbek lesznek?
Jó látni őket. De azt hiszem, sose ér véget a változásuk. Ahogy az enyém se ér véget sosem.

Fotó:pexels.com