Szerintem sokan, túl sokan magunkra ismerhetünk, tipikus, már-már unalomig ismert helyzet: kihülő, a hétköznapokban beszürkülő, de tulajdonképpen igenis jól működő házasság, szenvedélyhiány, szerelemhiány ellenére is akár, szép család, szuper gyerekek. Közben oda nem figyelés a másikra, életünk párjára…és akkor beüt a krach, valamelyik fél elcsúszik a banánhéjon…és hogy ez hová vezet(het). Az én életemben ide vezetett. Olvasónk, Szabó Nikó írása.
Nagyon is ismerős helyzet: megy a mindennapi családi nagyüzem, kifáradás, elfáradás, nagy hiányok, mellette persze sok-sok öröm is.
Én üzleti kapcsolat révén és 18 év után(!) érintődtem meg, nem online társkeresőn, direktben egyáltalán nem kerestem senkit. Annyi felmentést azért adnék magamnak, hogy
hosszú hónapokig, évekig jeleztem a férjemnek – aki nagyon sokáig, hosszú évekig csodálatos élettárs és apa volt – hogy mi az a néhány pont, amin változtatnunk kellene…
Hogy ne legyek boldogtalan, magányos, múljanak a hiányaim…de nem hallotta meg a kéréseimet.
Ez a kommunikációhiány volt egyébként szerintem alapvetően a családi széthullásunk okozója.
Mert elfárad az ember. Először szépen kér, aztán kicsit komolyabban követel, sír, hisztizik…de nincs változás. Mintha nem vettek volna komolyan, nem tudtuk elképzeni, hogy ez a szörnyűség velünk is megtörténhet.
Majd belép a képbe a harmadik, aki konkrétan tálcán kínálja mindazt, amire már réges-régóta tudatosan vagy tudat alatt vágytam, de legfőképpen a figyelmet, odafordulást, szenvedélyt és szerelmet.
Hatalmas, megmagyarázhatatlan szerelembe estem az ügyfelemmel, őrületes szenvedélybe torkolló lopott órákkal, napokkal, hétvégékkel, utazásokkal…a férjem az első alakalom után rákérdezett, és én nem tagadtam…
2 évig éltünk még együtt, borzasztó feszültségben.
Közben az elérhetetlenség miatt természetesen a viszony hatalmas szenvedéllyel folytatódott. Rohangáltam barátokhoz, pszichológushoz, segítőkhöz…de egészen őszintén, senki sem tudott segíteni: kit válasszak, Úristen mit tegyek, szent ég mit teszek a Társammal és a gyerekeimmel?
De hogyan éljek az új szerelem nélkül?
Ugyanakkor konkrétan úgy éreztem ebben az új kapcsolatban MEGINT ÉLEK. Hihetetlenül szárnyaltam és a nagy boldogtalanságban mégis boldog voltam, nagyon.
Kivirultam, lefogytam, megszépültem. A szeretőm mindvégig akart és kitartott mellettem, nagyon akarta, hogy végül az övé legyek és váljak el.
Amiben viszont senki nem tudott segíteni, az egészen pontosan az volt, hogy senki konkrétan nem mondta el, nem figyelmeztetett, hogy
egy ekkora családi földindulás milyen veszteségekkel jár majd, ha az ember belemegy:
- az addig szép, kiegyensúlyozott családi élet teljes felborulása,
- az állandó hazudozás súlya (azért, hogy tovább ne bántsam a társamat…),
- a társad önmagából való kifordulása, agresszív és nem együttműködő hozzáállása,
- a családod felháborodása (neked semmi sem elég, hogy tehetsz ilyet a gyerekekkel, szegény jóravaló szuperférj…stb), a férjem családjának teljes elfordulása (akikkel korábban nagyon szerető viszonyunk volt),
a barátaid közel felének elvesztése, akiknek nagyon fáj a szép családod szétesése, a fájdalomokozás a kedvelt férjnek, a gyerekeknek, alapvető értékrendi elutasítás
- teljes anyagi kiszolgáltatottság és jelentős veszteségek – abban az esetben, ha az anya többet adott fel a munkájából és a karrierjéből a család miatt,
- rettenetes lelkiismeret-furdalás,
a szétköltözés miatti életviteli nehézségek: a sokkolt gyerkek közös elhelyezése két otthonban, ennek az egész eddig jól működő szuperérzékeny rendszernek az újrahuzalozása,
- az új társ – általában – viharos kapcsolata a gyerekekkel, váratlan új konfliktusok,
gyerekek szomatizálása, szenvedése, magatartásváltozása, iskolai erdeményeik esetleges hanyatlása, neurotizálódás, esetlegesen a gyerekek dühe,
- a szűkebb környezet – szomszédok, iskolai jó kapcsolatok tönkremenése, ítélkezése a helyzetről,
- egyedülálló szülői élet nehézségei: amire eddig ketten voltunk most teljes mértékben rám hárul,
- az állandó krízishelyzetek menedzselése közben nyilván gyengébb munkateljesítmény, kiborulások, teljesítménycsökkenés,
a társadalmi státusz teljes megborulása: eddig megbecsült édesanya voltál…bezzeg most elítélt önző némber,
- a házasság felbomlása, hatalmas életgyász: minden, amit eddig építettél és hittél annak részleges vagy teljes elvesztése
a férj mint TÁRS elvesztése, teljes elfordulása, ha nem alakítható ki normális együttműködő szülői viszony, esetleg barátság,
- a különköltözés anyagi és fizikai terhei, az állandó egyeztetés, gyerekek ide-oda utaztatása,
- az állandó feszültség miatt előbb-utóbb felbukkanó egészségügyi nehézségek, betegségek,
- vagyoni veszteségek,
- az új mozaikcsalád nehézségei,
- és még sorolhatnám…
Mindez egészen a szétköltözésig talán nem is annyira szembetűnő…de akkor, hirtelen rájön az ember lánya, hogy mit veszített, te jó ég!
Nekem mintegy 3 évig tartott újból talpraállni, közben elvesztettem a szüleimet, az új társam viszont mindvégig támogatott és kitartott mellettem. Rettenetes gyászként éltem meg a családom széthullását amit még egy ekkora, kitartó szerelem sem kompenzálhat, ha teljesen őszinte akarok lenni.
Évekig szenvedtem a veszteségtől.
Aztán….egyszercsak elegem lett az állandó drámázásból és nehézségekből, megráztam magam és valahogy, szépen lassan talpraálltam.
Most kijelenthetem, hogy ismét boldognak érzem magam, van két csodálatos lányunk, egy egészen jól menedzselhető szülői együttműködésünk, új munkám és vállalkozásom, egy nagyon támogató és odafigyelő párom, szép új életünk.
A gyerekeim is lassan alkalmazkodtak az új helyzethez (az egyik jól, a másik kevésbé), bár nekik lehet a legnehezebb és ezt soha nem bocsátom meg magamnak (és a volt férjemnek sem, aki mindvégig dühös volt és nem túl együttműködő, és soha nem bocsátott meg nekem.)
Most sokkal aktívabban odafigyelek az életünk minőségére, a gyerekeim igényeire és a páromra.
De ha valaki időben a fenti listát egy kockás papíron elém tette volna…lehet, hogy másként döntöttem volna.
Teljesen őszintén valahogy szükség volt a krízisre, hogy megtapasztaljam, milyen szép és gazdag életem volt. Azt gondolom, ha kevésbé vagyunk dühösek, nem a megcsalás fájdalma uralkodik állandóan hanem szeretettelibb hozzáállás,
még ma is együtt lennénk, megtisztulva, teljesen érezve, hogy a legfontosabbak vagyunk egymásnak és a gyerekeknek.
Rájöttem, a családi egység egyszeri és megismételhetetlen, szerintem. (Nyilván most nem egy abúzust szenvedő helyzetről beszélek, ahol mindenképpen lépni kell.) Valahogy szentté vált számomra a család és évekig sírva fakadtam egy happy családi reklám miatt.
Ennek az elvesztése és gyásza hatalmas és életem veszteségének könyvelem el.
De a legfontosabb: nincs két egyforma helyzet, az a szabály, hogy nincs szabály! Talán a történetem segíthet hasonló helyzet elején lévőknek.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!