Mindig mindenhol elvárásokba ütközünk. A sok elvárás közepette egy pozitív visszajelzés reményében másképp viselkedhetünk. Szeretünk szeretve lenni. Szeretünk jók lenni. Szeretünk kitűnni és megfelelően teljesíteni. Ez teljesen rendben lévő dolog. Egy pontig. Drixler Imola írása.
A hitelesség
Amíg hitelesek vagyunk önmagunk szemében addig rendben van. Amikor a megfelelés miatt már meghasonlunk, nem vagyunk önazonosak, akkor kezdődhetnek a szorongások, tépelődések.
- Hogy nézzünk ki?
- Milyen legyen az öltözködésünk?
- Hogy mosolyogjunk?
- Hogy együnk?
- Mit együnk?
- Hogy beszélgetünk, írunk, válaszolunk?
- Hogy viselkedjünk a társadalomban?
- Mikor házasodunk?
- Mikor vállalunk gyereket?
- Vállalunk egyáltalán gyereket?
- Milyen óvodába, iskolába járatjuk?
- Különórákra járatjuk?
- A körülöttünk lévő emberekre figyelünk-e eléggé?
- Megteszek-e mindent a gyerekemért, páromért?
- Eléggé figyelek rájuk?
- Megadok mindent nekik, amit elvárnak tőlem?
Zümmögő méhkasként dong a fejemben a rengeteg követelmény. Minden felületről, mindenhonnan ömlik ránk. Talán észre se vesszük, hogy egy idő után már mindent úgy csinálunk, ahogy elvárják tőlünk.
Aztán- ha szerencsénk van- egyszer kiborul a bili. Nekem ez kellett, hogy felébredjek.
Azt hiszem, én gyerekkorom óta karakán rebellisként galoppoztam a világban
Dr. Almási Kitti klinikai pszichológusnak nagy sikerű előadássorozata volt az Elvárásaink fogságában címmel. Szerinte a külső elvárások és a belső magunkról mutatott képünk összefüggésben van egymással:
„A kettő szerintem összefügg, merthogy nyilván egy ilyen felgyorsult világban kevésbé a mélység a lényeg, tehát nem az egyén a fontos, hanem nagyon sokszor csak a produktum, vagy a látszat.
Ebben az értelemben sokszor alkalmazkodunk azzal, hogy tényleg nem magunkat mutatjuk meg, hanem azokat az elvárt válaszokat adjuk, amik miatt a legnagyobb eséllyel egy pozitív visszacsatolásra számíthatunk. „
Gyerekkoromban a fentiek egyáltalán nem voltak jellemzőek rám: általában ellenszegültem mindennek, aminek lehetett. Amiről úgy éreztem, hogy kell, azt nem szerettem. Sosem éreztem, hogy a sorban állnék.
Én voltam a fura csaj.
Felnőttként
De felnőttem és elkezdtem úgy működni, mint a normális emberek. Vannak szabályok- hisz társadalom nem létezhet azok nélkül-, amiket nyilván betartottam és betartok.
Egy idő múlva azt vettem észre, hogy annyira megfelelni és szeretve lenni vágytam, hogy már annak is meg akartam felelni, amihez, akihez semmi közöm nem volt.
Elveszett a régi énem. Sehol se volt már. Csak árnyéka voltam önmagamnak. Mosolyogtam, amikor nem akartam. Bólogattam, amikor ingatni szerettem volna a fejem.
Amikor a legmélyebben voltam és a közvetlen környezetemből megjegyzést kaptam amiatt, hogy épp miért úgy gyógyítom a lelkem, ahogy teszem, akkor még rosszabbul éreztem magam. Sugallták nekem, hogy nem ez az elfogadott viselkedés.
Hogy mások ezt nem így teszik. Szenvedtem attól, hogy nem tudok megfelelni annak a képnek, amit elvárnak tőlem.
Mert meg akartam felelni, igen. Nem elég, hogy szorongtam, még az elvárások súlya is rám nehezedett. Én tehettem az egész helyzetről. Nem ők. Én hagytam, hogy a dolgok így történjenek velem. Az én döntésem volt, de nem volt tudatos.
Szeretetre vágytam és így akartam megkapni. Amíg rá nem jöttem a gödör mélyén, hogy pont azt az embert nem szeretem eléggé, akit a leginkább kéne: magamat.
Kineziológushoz járok, nekem ő segít a fejlődésemben, ezt is vállalom. Ő nyitotta fel a szemem és gyújtotta meg a mécsest: Hagyd őket! Magadra figyelj! Senki se bírálhat és mondhatja meg neked, hogy mit tegyél. Nem kell engedélyt kérned semmire.
Nagy stressz és egy elég mélyrepülés kellett hozzá, hogy az a bizonyos bili kiboruljon
A gödör alján ülve éreztem, hogy ezt nem akarom többé. Nem akarok többé megfelelni más emberek elvárásainak. Nem akarok többé szűkölni olyan helyzetekben, amihez nincs kedvem.
A kiindulópont az, hogy nem gázolok át senkin és nem bántok senkit. Ez tételmondat.
Azóta nem kérdezek, nem kérek engedélyt azt hiszem már senkitől. Viszont magamnak sok kérdést feltettem és felteszek napi szinten. Már csak elmondom – de egyre kevésbé akarom már azt is- ami történik velem. Nem hagyom, hogy bárki rám ömlessze a saját elvárásait.
Egyetlen mondattal állítom ezeket le: Ne haragudj, de ezt most nem tudom és nem is szeretném befogadni.
Rájöttem, hogy nem kell senkitől engedélyt kérnem a döntéseimhez és ahhoz, hogy hogyan éljem az életem. Annyira felszabadító érzés volt ezt a mondatot meghallanom és a magamévá tennem.
Magamnak szeretnék megfelelni.
Mert, ha meg tudok felelni magamnak, akkor szeretem magam.
Ha szeretem magam, akkor őszintén adni és élni tudom magam.
És ha őszintén adni és élni tudom magam, akkor szeretve is leszek. Valahogy így.
De, amit a legjobban élvezek most, hogy újra én vagyok a fura csaj, az ufó.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!