Luca legutóbbi írásának címe kedvenc József Attila versem egyik sora. Kicsit továbbgondoltam. Luca nagyon jól írta, hogy egészen máshogy él, máshogy nyilatkozik meg, máshogy mond véleményt és ítéletet az, aki valamilyen módon érintett a témában. Azt azért kicsit „meredeknek” gondolom, hogy receptre kellene felírni a szeretői státuszt. Péter, állandó olvasószerzőnk írása.
De saját példámból kiindulva biztos vagyok benne, hogy sokkal elfogadóbb és megértőbb vagyok mások magánélete, tettei és döntése tekintetében.
Hiszen minden körülmény ismerete nélkül, a „másik oldal” véleménye nélkül bizony egyszerű(bb) ítélkezni. De ezt én már nem tudom megtenni, és nagyon kevés olyan téma maradt, amiben egyértelmű és sziklaszilárd véleményem maradt (ilyen például a bántalmazás vagy az állatkínzás).
Az is biztos, hogy más élményt ad egy film, egy könyv, egy zeneszöveg, ha már átélte az ember. Hogy milyen a lopott idő és mennyi szervezés kell egy légyotthoz.
Mennyire bele lehet keveredni a hazugságokba.
És azt is érti, ha egy (látszólag) jól működő házasságban az egyik fél valami (valaki?) mást akar. Át tudja élni az érzést, amikor haza kell indulni. Mert mindig mindenhonnan haza kell indulni.
A statisztikák szerint kb. minden második ember érintett. Nézzünk körül az irodában, a baráti társaságban vagy bármilyen találkozón.
Minden második ember szerető volt, vagy most is az. Mégis alig egy-két esetben sejtjük, hogy valami „nem stimmel”.
Vajon mennyire változna a véleményünk egy-egy kollégáról, ismerősről, ha kiderülne, hogy görbe útjai vannak? Más szemmel nézünk, néznénk rá?
Baráti társaságban egy-egy beszélgetésnél, ahol előjön a „szerető-topic”, érdemes nézni és hallgatni a többieket. Egy-egy markáns vélemény, egy-egy elharapott mondat, félmosoly vagy kínos fintor, a mély hallgatás vagy egy súlyos összenézés…. többet mond annál, mint amit a szépen formált mondatok jelentenek.
Néha nagyon nehéz eldönteni, hogy egy-egy sarkos vélemény, egy elítélő mondat mögött mennyi tapasztalatlanság vagy éppen mennyi tapasztalat van.
Filmekbe illő jelenetek tudnak lejátszódni, viszont itt nem kapcsolódnak fel a fények a „The End” felirat után…
Feleségem munkahelyén volt (van?) egy elég szövevényes „viszony” (mennyivel jobb és többet mondó erre az egészre az angol „affair” szó…), ahol a friss házas hölgy szűrte össze a levet egy szintén friss házas kollégájával (ahol a feleség rokona szintén ott dolgozik), és elég nagy zűr kerekedett.
Én nem mertem és ma sem merek egyértelmű ítéletet mondani, mert túl sok szereplő és túl sok körülmény színesíti az ügyet. A feleségemnek ezzel szemben szilárd és egyértelmű a véleménye. Talán egyszer azt is érdemes lenne megnézni, hogy mennyire befolyásolja egy házasság „minőségét”, ha a felek toleranciaszintje eltérő. Vagy lehet, hogy régen én sem voltam ennyire toleráns? Már nem emlékszem…
Persze az is lehet, hogy ha egyértelműbben ítélné el a köz véleménye a félrelépést, akkor talán kevesebb ilyen eset lenne.
Vajon azért vagyunk elnézőbbek, mert oly sokan csinálják, vagy azért csinálják egyre többen, mert elnézőbb a társadalom?
Vagy ez a kettő egymást erősíti? Vagy valami egészen más ok(ok) is van(nak) a háttérben? És abban is igaza van Lucának, hogy sosincs jó vége. Már ha egyáltalán véget lehet vetni.
Mert szakítani, lezárni, többé-nem-keresni lehet. Kitörölni, az érzelmi következményeit eltüntetni nem lehet. Egyetlen előnye azonban lehet: minden ilyen eset türelemre, nyitottságra és elfogadásra tanít.
Végül egy egészen őszinte vallomás
Sokszor gondolkoztam azon, hogy mit tennék, ha kiderülne, hogy megcsal(t) a feleségem. Biztosan meglepődnék, mert nem feltételezem róla, hogy ilyet tesz. Aztán őszintén remélném, hogy jó volt neki. Hogy legalább valaki mással jól érzi magát az ágyban (ha már köztünk gyakorlatilag megszűnt az intimitás… ami igazából sosem volt jó).
Aztán sajnálnám a házasságunkat, mert egy házasság, amiben mindketten tudják, hogy a másik fél félrelépett, annak egyértelműen és visszavonhatatlanul vége.
És ettől talán megkönnyebbülnék egy kicsit. Mert így nem nekem kellene kimondani, hogy VÉGE, hanem mindketten ezt éreznénk. Ha most valaki azt mondja, hogy gyáva vagyok…. hát nem ítélem el.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!