A kamasz és a krízis

Életünk során számos krízisen megyünk keresztül, ezek a helyzetek rendszerint próbára teszik megküzdőképességünket, felemésztik erőtartalékainkat és sokszor a mélyre taszítanak bennünket. Bár ilyenkor azt érezhetjük, hogy nagyon megszívtuk (és a legtöbbször nem is tévedünk), valójában személyes fejlődésünk érdekében időnként szükségünk van a padlóra kerülésre, egyébként egész életünkben ülnénk bután, mint Ádám és Éva a Paradicsomban, amíg be nem zabálták az almát. Salát Luca írása.

A jelenlegi helyzetben talán az a legijesztőbb,

hogy nem csak egyéni szinten érint bennünket, hanem az egész emberiség biztonságos világba vetett hite rendült meg egyik hétről a másikra.

Nincs stabilitást nyújtó kívülálló és kívülállóságában támogató környezet, mindannyian érintettek vagyunk. Csak fokozza a feszültséget az, hogy fogalmunk sincs, mennyi ideig tart ez az állapot.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy hosszútávon akár lelki egészségünket is szolgálhatja a járvány.

Krízisállapotról akkor beszélünk, ha érzelmileg veszélyes helyzetbe kerülünk, ez a helyzet a szokásos problémamegoldó képességünkkel nem oldható meg, a veszélyt pedig se elkerülni, se megfelelően kezelni nem tudjuk.

Ilyenkor a szokásos értelmi és érzelmi egyensúlyunk megbomlik. Az egyensúly idővel mindenféleképpen helyreáll, de rajtunk múlik, hogy az eredetihez képest magasabb vagy alacsonyabb működési szinten.

Jó esetben kialakulnak bennünk magasabb szintű megküzdési technikák, új kifejezési eszközökkel gazdagodunk, a személyiségünk árnyalódik, önbizalmunk növekedik.

Rossz esetről most inkább nem beszélek, e nélkül is nagy a pánik.

A kamasz hiába hangoztatja, hogy leszarja az egészet, jó eséllyel ő még nálunk is kiszolgáltatottabb helyzetben van.

Alapjáraton érzékeny és sérülékeny, békeidőben is nagy kihívás számára megküzdeni hétköznapi vackaival, meg a hülye szüleivel, és most nem várt próbák elé állítja őt egy idióta járvány. Nem találkozhat a haverokkal, nincsenek bulik, négy fal közé zárva ül a családtagjaival, akik elől most leginkább menekülnie kellene,

annyi esze pedig már bőven van, hogy lássa, az egész világ felfordult körülötte.

A kamasz egyik legfőbb életfeladata a szülőkről való érzelmi leválás, és egy újfajta viszony kialakítása, ezt azonban 50 négyzetméteren velük összezárva nehéz abszolválni.

Szülőként most különösen idegtépő lehet ráhangolódni a kamasz kiszámíthatatlan működésére, hiszen a mi biztonságos világunk is felborult.

Valószínűleg be leszünk újra zárva, ha másért nem, hát az időjárás miatt (is).

Bizonytalanná vált a munkánk.

Elveszítettük szokásos társas támaszainkat.

Agyunkra megy a férjünk.

Nem találkozhatunk a pasinkkal.

A hétköznapok forgatókönyvei nem működnek úgy, mint eddig.

Pedig nem vagyunk eszköztelenek, főleg, ha a sopánkodást, egymás hibáztatását, az észosztást, az ítélkezést, a verbális agressziót magunk mögött hagyva át tudjuk állítani az agyunkat egy, a realitással szembenéző, de alapjában véve optimista szemléletmódra.

Nincs általános recept, saját ízlésünk szerint kell kidolgoznunk adaptív válaszainkat, s ha sikerül, akkor szinte biztos, hogy a kamaszunknak is segítünk átvészelni ezt a nehéz időszakot.

Az én megküzdési stratégiáim a következőek

• Ha már a világ felborult, igyekszem az otthonunkban biztonságot teremteni nyugalommal, derűvel, sok nevetéssel.
• Az általam hitelesnek tartott hírforrásokból naponta néhányszor tájékozódom. Csábítanak a közösségi oldalak, de rabolják az időmet és felesleges negatív érzéseket keltenek bennem.
• Elengedtem világmegváltó terveimet. Nem most fogok önmegvalósítani. És ezt a gyerekeimtől sem várom el. Most az egyetlen fontos, hogy a lehetőségekhez képest derűben és biztonságban teljenek a napjaink.
• Közös programokat kínálok, de semmi sem kötelező, mindenki aktuális hangulatának megfelelően csatlakozhat vagy zárkózhat magányába.
• Nem idegesítem a hülyeségeimmel a gyerekeimet a szokásosnál többet.
• Ellenben sokat dicsérem őket, és köszönetet mondok minden apróságért. Hálás vagyok, mert látom, hogy felelősségteljesen viselkednek.
• Ha megfogalmazzák a helyzettel kapcsolatos félelmeiket, igyekszem őszintén, a saját kételyeimnek is hangot adva, de alapvetően optimistán reagálni.
• A balhék után bocsánatot kérek tőlük. Esetleg nyelek kettőt, és visszavonulok. Mert nekik sokkal nyomasztóbb ez a bezártság, mint nekem.

Most a szokásosnál is nagyobb az igényük a szeparálódásra.

Ezért aztán az eddigi kötelező körök (pl. közös vacsora, tesók szórakoztatása) megfutását sem várom el tőlük.

Nem csesztetem őket a tanulás miatt.

Ebben a pár hónapban rengeteget fogunk tanulni magunkról, egymásról, a világról. Az iskola most nem azért kell, hogy a később bepótolhatatlan tudást megszerezzék,

hanem azért, hogy legyen rendszer az életükben, ami megóvhatja őket a szétcsúszástól.

Az iskola egyetlen és legfontosabb funkciója szerintem most az, hogy egy biztonságos keretet adjon a hétköznapokhoz.

Szomorúan tudomásul veszem, hogy nekik most sem én vagyok a legfőbb támasz.

Azért, mert krízishelyzet van, nem fognak a keblemre borulva velem vigasztalódni. Most különösen nagy szükségük van a kortársaikra ahhoz, hogy velük összefogva tudják feldolgozni a helyzetet.

Az én feladatom mindössze annyi, hogy rendelkezésre álljak, és szavak nélkül is azt közvetítsem, hogy együtt biztonságban vagyunk.

Nem diktálok, hanem kérek. Hogy segítsenek most egy kicsit többet, mert nekem is nehéz. És képzeljétek, megértik!

Hálás vagyok, hogy együtt lehetünk. Nem kényszerű összezártságként, hanem egy olyan lehetőségként értelmezem a helyzetet, ahol lehetőséget kapunk arra, hogy ez az időszak hosszú távon is közelebb hozzon minket egymáshoz. Mert olyan értékekkel szembesülhetünk ebben a helyzetben, amelyek egy átlagos hétköznapon jellemzően kevésbé tudatosulnak bennünk:

nagylelkűség, empátia, megbocsájtás, együttműködés, tisztelet… Annak öröme, hogy vagyunk. Hogy együtt vagyunk.

Fotó:pexels.com