A barátom a levelében azt írja, hogy gallyra ment a házassága, elköltözik otthonról, minket, hozzá közel állókat pedig arra kér, hogy a csatolt táblázatban jelöljük, melyik nap tudunk vele időt tölteni. A barátom egy másik levelében vicces pólótervek készítésére bíztat minket, amiből kiderül, hogy viselője nem azért mozog idióta módon, mert részeg, hanem azért, mert Parkinson kóros. Salát Luca írása.
A barátom
A barátom megszívta. Először egy krónikus betegség árnyékolta be meglehetősen szerethető életét, aztán a mozgáskoordinációja mellett a párkapcsolata is hanyatlásnak indult.
A barátomat csodálom. Nem mintha hős lenne. Időnként igazi seggfej, ráadásul sokszor megtagadja a velem való bulizást, pedig az ő helyzetén már sokat nem rontana egy unalmas koncert.
Viszont a krízisprevenciós eszköztára zseniális. Bár a kríziseit elkerülni nem tudja, de könyörtelen szembenézéssel, humorral és szociális kapcsolatai mozgósításával elviselhetőbbé tenni igen.
A krízisek, amik normálisak, amik derült égből csapnak le és amik pozitívak
Pszichológiai és konyhapszichológiai szinten is egyre többet rugózunk azon, mit jelent krízisben lenni, s mindenki maga mazsolázhatja ki a bölcsességek közül a legszimpatikusabb megküzdési stratégiákat. Arról azonban keveset beszélünk, mit tehetünk azért, hogy egy krízishelyzetbe ne rokkanjunk bele, hanem akár megerősödve másszunk ki belőle.
Mert az egyensúly a lelkünkben mindig helyreáll. A kérdés az, hogy milyen szinten.
A krízisek egy része törvényszerűen bekövetkezik. Abban biztosak lehetünk, hogy mintaóvodásunk pár év múlva megbolondul, s legfőbb életfeladata idióta szerepek kipróbálása, hajmeresztő viselkedésrepertoár felvonultatása, illetve anyai idegeink szétcincálása lesz.
Az is bejósolható, hogy ez kábé akkor fog bekövetkezni, amikor mi magunk sem vagyunk csúcsformában, s épp életközépi válságunk szarságaival fejlődési feladataival küzdünk.
Ezeket az életszakaszokat nevezzük normatív kríziseknek. Ilyenkor sérülékenyebbek vagyunk, könnyebben csinálunk marhaságokat, viszont esélyt kapunk a fejlődésre.
Az akcidentális krízisek derült égből csapnak le ránk.
Balesetek, betegségek, természeti katasztrófák, illetve olyan hirtelen bekövetkező események tartoznak ide, amelyek az arcunkba ordítják, hogy esendők és sérülékenyek vagyunk.
Vannak olyan krízisek is, amelyek bekövetkezése nem törvényszerű, de előbb-utóbb jó eséllyel utolérnek minket.
Várhatóan egyszer a szüleinket elveszítjük. A párkapcsolatunkban lesznek olyan mélypontok, amikor a szakítás is reális opció lehet. Biztos lesznek munkahelyi kudarcaink is, s arra sincs sok esélyünk, hogy komolyabb betegség nélkül megússzuk.
Ráadásul a pozitív változások is krízist jelentenek. Amikor munkahelyet váltunk, külföldre költözünk vagy gyereket vállalunk, akkor tutira szarul leszünk érzékenyebben reagálunk a hétköznapi helyzetekre is.
A kríziseket elkerülni nem tudjuk, de…
Bár a krízisek többségét elkerülni nem tudjuk, de a stresszes élethelyzetekre tudatosan készülni lehet. Vékony a határ a paraüzemmód és a felelőségteljes gondolkodás között. Ráadásul az egyéni különbségek is nagyok.
Valaki, akkor nyugodt, ha másfél órával korábban indul az egy órányira lévő munkahelyére, más az utolsó utáni pillanatban indulva arra gondol, hogy legfeljebb taxiba vágja magát.
Van, aki akkor érzi magát biztonságban, ha három biciklibelsőt visz a biciklitúrára, a másik pedig egyet sem, mert tudja, hogy a kényszeres havernál úgyis van három. Egy kollégámat, bár rutinos előadó, mégis stresszeli, hogy megizzad a fellépése közben. Ezért a pólóját belülről intimbetétekkel ragaszgatja tele.
Ezzel kizár egy stresszes szituációt az életéből.
Én pedig abban reménykedem, hogy amikor majd egyszer az egyik engedetlen intimbetét kihullik a pólója alól, akkor épp én is a közönség soraiban leszek.
Vagyunk mi és a többiek, akik részesei így vagy úgy a kríziseinknek
Fontos kritérium a krízisprevenció és a ronyózás között, hogy mennyire megyünk mások idegeire. Diplomata családként sokat repültünk. Apám kedvenc időtöltése a családi utaslista összeállítása volt. Szüleim sohasem ültek ugyanazon a járaton, nehogy én meg a tesóim árvák maradjunk. Azonos nemű családtagok sem utazhattak ugyanazon a gépen, hiszen egy repülőgépszerencsetlenség esetén a családon belüli nemek aránya felborulhatott volna. Apám a vízparti nyaralásokon is a prevenció mestere volt.
Az önfeledten pancsoló gyerekek között mi gumilófaszkákkal teleaggatott merev testtel lebegtünk a víz tetején, utána pedig napokig felemelt karokkal jártunk a véresre sebzett hónunk alja miatt.
Apám túlélési stratégiái tönkretették az életünket köszönő viszonyban sem voltak a krízisprevencióval. Ellenben a zsigereinkbe véste, hogy a világ egy veszélyes hely.
Szülőségem és a krízisprevenció
Szülőként az egyik legnehezebb feladatunk, hogy ne a szorongásainkat ajándékozzuk a gyerekeinek, hanem arra adjunk mintát, hogy miként lehet a jelenre fókuszálva optimistán, de felelősségteljesen élni úgy, hogy kis mázlival egy biztonságos, de legalább kezelhető jövőbe érkezhessünk.
Ennek jegyében a gyerekeimet rendszeresen csesztetem bíztatom, hogy színesítsék szociális kapcsolatrendszerüket, nem csak azért, mert amikor beüt a világvége, kábé a haverokra számíthatnak, hanem azért is,
mert szeretve lenni békeidőben is jó.
Ha hülyeségeken szoronganak leüvöltöm a fejüket bátorítom őket, aztán amikor végképp az idegeimre mennek, kerítek nekik egy pszichológust, hallgassa ő tovább a faszságaikat rossz gondolataikat.
A terápiába járást amúgy is támogatom, szerintem minden krízisprevenció alapja az egészséges énkép és az önismeret.
Szeretném, ha a gyerekeim megértenék, hogy a biztonságos lét alapja nem az, ha rettegek a rossztól, hanem az, ha figyelek testem-lelkem igényeire, legyen szó három túrórudiról, nyolc óra alvásról, rendszeres futásról vagy az éves laborvizsgálatról.
Szorongásaim ellenére elengedem őket a Balatonra a barátokkal. És még mentőmellényt sem csomagolok nekik.
Sajnos jó példát nem tudok mutatni nekik idő- és pénzgazdálkodásban, pedig ezek is olyan tudások, amelyek segítenek egy-egy krízishelyzet átvészelésében.
Ha egy bonyolultabb élethelyzet vár ránk, akkor őket is bevonom. Most épp költözünk, nehogy már csak én szopjak a dobozolással ha együtt csináljuk, csak nem zakkanunk meg.
Szeretném, ha a félelem helyett elfogadnák, hogy időnként kudarcok és fájdalmak érnek minket. Ezek nagy részét kivédeni nem tudjuk. A károkat viszont enyhíteni lehet egy barátoknak írt email-lel, vagy egy vicces- feliratos parkinsonos pólóval.
Oszd meg a véleményed velünk!