Akárkivel beszélek, találkozom mindenkivel úgy kezdünk -mintegy kihagyhatatlan részként-, hogy mikor lesz vége, mikor lesz oltás, mikor találkozhatunk normálisan, mikor, mikor, mikor. Közben az élet halad, mindennap hálát adunk, hogy nem lettünk betegek, ez a nap is megvan, mit több: lassan ez a hónap is. Szücs Szilvi írása.
A sok összefoglalóból és változtassunkból aminek nagy része arra irányul, hogy ezzel a nagy kavarással tönkre tesszük a Földet és az élővilágot, szétszórjuk a műanyagot és megesszük az egészségtelen ételeket, valamint szennyezzük a levegőt
nekem nagyon hiányzik valami.
Dr. Máté Gábor pszichiáter szerint ennyi idő alatt alatt nem lehet megváltozni és nem reális elvárás, hogy ne térjünk vissza az egykori életritmusunkhoz, életünkhöz. Az sem realitás, hogy mindenki elmegy egy önismereti tréningre, pedig ennek hiányában még egy ilyen járványélmény után is nehéz lesz hétfőről-keddre megváltozni.
Én nem hiszek a „megváltozásban”
Abban viszont meggyőződéssel hiszek, hogy sosem késő belátni és utánajárni az elcseszett dolgoknak például a kamasz gyerekeinkkel kapcsolatban.
Akikkel már tényleg csak pár évet élünk együtt.
Vannak témák, amelyek vissza-visszatérnek az ember gondolataiba. Teljesen váratlan helyzetekben csapódnak be, kezdik ki a mindennapok pár percét. Számomra ilyen téma például az anya-gyerek kapcsolat, amelyet nevezhetnék úgyis, hogy
„jó anya vagyok-e”, de az valahogy nem adja vissza azt a rengeteg kérdőjelet ami egy éles szituációban kattog a fejemben.
A jó anya vagyok-e kérdés pont annyit jelent, mint a jó nő vagyok-e
Mindannyiunknak más van erről a fejében, de az a jó rossz hírem, hogy saját magunk mellett vannak itt zsűritagok, akik tűpontosan megmondják, éreztetik majd, hogy merre dőlt-e a mérleg. És ezt akkor, ott, évekkel később nem tudod befolyásolni.
Viszont most, hogy reméljük túléljük, lassan kiszabadulunk, korábban van világos, több időnk maradt. Amíg benne vagyunk a változtassunk flow-ban, addig néhány gondolatot szánjunk erre a témára is.
Dr. Keresztes Zoltán pszichiáter a tükrözésről beszél, a mentális hátizsákról, amit otthon pakolnak meg (vagy éppen hagynak üresen) a szülők, a manipulálás gyökereiről, arról, hogy ha tudom ki vagyok és erről beszélni is tudok (hiszen megtanítottak otthon), akkor kevésbé (vagy egyáltalán nem) lehet bevinni engem a málnásba.
Mert amikor már ott lennék, hogy gyere már!, akkor azt merem mondani, hogy bocs, nekem ez nem jó. És ezt nem magyarázgatom, bizonyítom évekig a másiknak, hanem egyszerűen eldöntöm és továbblépek lelkiismeretfurdalás és hosszú ideig tartó önmarcangolás nélkül.
A kötődésről, amit sokan félreértelmezünk
„A modern világ népességének 25 százaléka érintett valamiféle személyiségzavarban.
Statisztikailag minden családban van egy problémás eset. Az egyik magyarázatot a kötődéselmélet adja meg.
A kötődés gyermekkorban alakul ki nagyjából fél és nyolcéves kor között, és egy szerető, biztonságot nyújtó családot és ugyanilyen anyát feltételez: a kötődés az anyához a legerősebb.
Egy kis mentális hátizsákot kap tehát mindenki, és ha ezt a működő család jól megrakja, ha a gyerek biztonságosan kötődik, akkor ezek a kis hamuba sült pogácsák mindenhová elkísérik. Nem kell megenni, elég a zsebbe nyúlni, és megtapogatni őket.
Tudom, ki vagyok, és ezt el is tudom mesélni.
Ha az ember ily módon jóban van saját magával, és a mentális hátizsákja sem üres, akkor kialakul egy olyan értékrendje, nézetrendszere, amiben nincsenek indulatok.
Mert megtanulja, hogy „nem én vagyok az a dolog”. Nem vagyok vele egy. Nem vagyok kiszolgáltatottja. Vannak érveim mellette és ellene.
Merjünk önállóak lenni, tudjuk azt mondani: nincs igazad. A frontális megoldások nem vezetnek sehová, egy százalék alatt van a hatékonyságuk.”
Hiszem-különben nem létezne az Anyapara és nem lettem volna mediátor-, hogy sosem késő csiszolgatni, szeretgetni azt a néhány dolgot amit sikerült átvinni a kamasznál.
Már csak azért is, mert ha valaki elfogadó, jól megrakott hátizsákkal éli a kamasz éveit, annál is lehetnek meglepetések.
Hiszen a biztonságos kötődés mellett ott vannak a kortárs csoportok, a jó és a „roszz” barátok, amely ezerszer fontosabbak, mint akár 10-20 éve voltak.
A fent idézett Dr. Máté Gábort újra idecitálom A család ereje című Dr. Gordon Neufeld-del közösen írt könyve által:
„A kamaszok egyre kevésbé igazodnak a szüleikhez és követik a példájukat, és egyre kevésbé félnek attól, hogy bajba kerülhetnek. Kevésbé tűnnek ártatlannak és naivnak – mintha hiányozna belőlük a tágra nyílt szemű csodálkozás, nem hozza őket lázba a világ, és nem akarják felfedezni a természet és az emberi alkotóerő csodáit.
Sok gyermek túlságosan tapasztaltnak, sőt megcsömörlöttnek, fásultnak és a korához képest túlérettnek tűnik. Ha nincsenek egymás társaságában, és ha éppen nem köti le a figyelmüket a technika legújabb vívmánya vagy egy új számítógépes interaktív játék, akkor könnyen elunják magukat – szinte elképzelhetetlen, hogy egymagukban játsszanak, mintha a magányos játék már csak a múlt csökevénye lenne.
A gyerekek és a felnőttek között tátongó szakadék sokszor áthidalhatatlannak látszik. Keményen küzdünk azért, hogy megfeleljünk a saját, neveléssel és szülői gondoskodással kapcsolatos elvárásainknak.
És amikor nem érjük el a kívánt eredményt, akkor esedezünk a gyermekeinknek, megpróbáljuk őket ígéretekkel levenni a lábukról, megvesztegetjük és megjutalmazzuk, vagy pedig megbüntetjük őket.
A szülők nem változtak – éppolyan kompetensek és elkötelezettek, mint régen. A gyermekek alapvető természete sem változott meg – továbbra is ugyanúgy függnek a szüleiktől, és semmivel sem elutasítóbbak, mint korábban. A kultúra változott meg, amelyben a gyermekeinket neveljük. ”
Messziről indult ez az írás. A lecke fel van adva és nemcsak rajtunk múlik, hogy sikerül-e a kamaszkor végére befejezni a küldetésünk első szakaszát. Az viszont biztos, hogy minden egyes rálegyintés kettőnek számít. Időben.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!