A házasságomat – csakúgy, mint a biciklimet – évente egyszer eltolom szervizbe egy kis olajozásra, csavarok meghúzására stb. Néhány párterápiás ülés után egy jó darabig olajozottabban működünk. Az idei – március elejére időzített – párterápiás üléssorozat rendhagyó fordulatot vett. Salát Janka, pszichológus írása.
Némi bevezető után a terapeuta feltette a kérdést
– Múlt alkalommal jelezték, hogy ma az intimitásról szeretnének beszélgetni. Hogy érzik, bele tudunk mélyedni ebbe a témába?
Mély levegőt vettem, és meggyóntam, amit meg kellett gyónni:
– Hát, nem is tudom… Szerintem ez a téma most nem annyira aktuális… A helyzet az, hogy három fiatal néger férfi fekszik a hitvesi ágyunkban.
A férjem nem igazán tudta hova tenni ezt a közlést:
– Mi a f*szt keres három idegen férfi a mi hálószobánkban?
– Kijevből jöttek, orvostanhallgatók. Nagyon kedvesek, de rajtunk kívül senki nem fogadta be őket… Amúgy meg nem értem, mi bajod?! Megbeszéltük, hogy fogadunk menekülteket.
– Igen. Nőket és gyerekeket… Amúgy ki van most velük otthon?
– Hát a három lányod, és az anyukád.
– Ezt most nem mondod komolyan? Te három vadidegen férfivel otthagytad a három kislányunkat meg a nyolcvanéves anyámat?
– Jaj, dehogy… van velük egy nő is, csak őt az egyik gyerekszobában szállásoltam el.
– Meddig maradnak?
– Azt nem tudom… Amíg találunk nekik egy állandó szállást.
– Ha jól értem, befogadtál négy felnőtt embert, akiről semmit nem tudsz, se kutyájuk se macskájuk Európában, és fogalmad sincs, hogy meddig fognak nálunk maradni? Ráadásul otthagytad őket három gyerekkel meg egy 80 éves öregasszonnyal.
– Igen, nagyon pontos helyzetleírást adtál….
A kívülállók nem győztek csodálni engem emberségem, szívbéli jóságom miatt.
Szűkebb családi köröm azonban egy idő után ráébredt: önző, a családom igényeivel nem törődő nő vagyok.
A valaha jól működő családom atomjaira hullott szét…
A nigériai orvostanhallgatóknak egy héten belül nagyszerű szállást találtam, de képtelen voltam megállni. Mint valami őrült terminátor, befogadtam fehéret, feketét, barnát, segítettem ukrán, orosz, magyar és roma ajkú menekültnek, fürödtem önnön jóságom dicsfényében és nem akartam észrevenni, hogy a férjem és a gyerekeim egyre nehezebben viselik az alkalmazkodást.
A férjem
Ha a férjem – miközben sokadszor pakolta kosárkába a cókmókját, hogy a hálószobából a nappaliba költözzön – megjegyzést tett, hogy tarthatnánk két turnus között egy hosszabb szünetet, ráförmedtem:
– Hát nincs benned emberség? Emberek milliói veszítik el otthonukat, egzisztenciájukat, szeretteiket, neked meg az a legnagyobb bajod, hogy nem alhatsz a saját ágyadban a saját feleségeddel?!
Az óvodásom
A logopédia füzete rég elveszett, amúgy sem gyakoroltunk hónapokig. Az óvodába laposkúszásban mentem be, ha megláttam a logopédust. A saját gyerekem ősszel beszédhibásan kezdi meg az iskolát! A lúdtalp, lyukas fog orvosért kiáltott… hiába.
A kisiskolás
A folyamatos lakáson belüli költözködés közepette eltört a szemüvege, panaszkodott, hogy rosszul lát és fáj a feje. Vajon csináltattam neki új szemüveget? Nem.
A kamaszlány
Ő próbált fellázadni. Olyan hülyeségekkel jött, hogy vissza akarja kapni a szobáját, nem akar ukrán udvarlót a nappalijában és ukrán óvodások bébiszittelését sem vállalja. Nála az érzelmi zsarolás („lehet, hogy éppen most hal meg az apja, ne legyél már olyan undok vele”) és a megvesztegetés („egész este számítógépezhetsz, ha most szórakoztatod Daniát”) kombóját vetettem be. Eredmény: gépfüggőség és bűntudati szorongás.
A kutya
Látványos kudarc. Neveletlen dög. Szégyellem kutyafuttatóba vinni („Az ilyen minek vállal kutyát?”)
Miközben Ványának, Dimitrijnek, Nastiának hajkurásztam gyerekorvost, sportcipőt, szabadidős programot, vonatjegyet, munkát, lakhatást,
addig a saját családom megtapasztalta, milyen egy folyton bizi, elhanyagoló, ingerült anya.
A segítségnyújtás olyan, mint az alkohol
Háború nélkül is nehezen egyeztetem össze a munkát a magánéletemmel. Történetesen pszichológus vagyok, aki úgy érzi, a gyermekvédelem romjai közül nekem kell kimentenem az összes kőbányai gyereket, ezért aztán sokszor este 6-ig, 7-ig dolgozom, mégis, egyre kevésbé voltam hatékony.
A segítségnyújtás olyan, mint az alkohol, megrészegül tőle az ember, de ha mértéktelenül műveljük, akkor hamar ki lehet égni. Egy idő után már nekem is hasgörcsöm volt a segítségkérő üzenetektől, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Aztán egy ismerős kárpátaljai roma család segítséget kért a rokonai számára: 6 fő részére szállást néhány éjszakára. A családom áldását kértem (az én passzív agresszív kéréseimre nehéz lenne nemet mondani) és kimentem értük a Nyugatiba. Ott szembesültem vele, hogy a 6=11.
Görcsbe rándult a gyomrom. Lepergett a szemem előtt, ahogy a 11 embert beszuszakolom az ötszemélyes kocsiba, majd hazaérek velük és közlöm a családommal, hogy a mai naptól 16-an fogunk egy fedél alatt élni…
Ekkor csoda történt: NEM-et mondtam. Felsegítettem őket egy buszra, ami a BOK Csarnokba ment, és úgy döntöttem, egy 11 fős család életét nem fogom tudni megoldani.
Eljött az idő, hogy az én öttagú családom problémáit észrevegyem és orvosoljam.
Hazamentem, és letettem a nagyesküt a férjem és három lányom előtt, hogy nem fogadunk be több menekültet. Ha nagyon mocorogna bennem a világmegváltás, elmegyek önkénteskedni.
Ennek ide s tova egy hónapja. Az óvodással azóta logopédiát gyakorolunk, szemüveget kap, akinek szemüveg, lúdtalpbetétet, akinek lúdtalpbetét kell. Utaztunk a férjemmel kettesben, és utaztunk a családdal ötösben.
Nem akarom, hogy a gyerekeimnek az legyen a megélése, ami Luca nővéremnek volt az anyánkkal kapcsolatban:
„Anyám tényleg mindig éppen elfoglalt volt. A világ összes gondját-baját magán viselte, már gyerekkoromban világosan láttam, ha megzavarom őt a hülyeségeimmel, nálam sokkal fontosabb dolgoktól veszem el az idejét.”
Azt hiszem, még időben eszméltem, kezdünk megint tök jól működni.
Ennek ellenére még nem sikerült megbékélnem azzal, hogy sem a magyar gyermekvédelmi rendszer összeomlását, sem a háborút nem tudom megakadályozni.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!