Ez az év a takaréklángon égő boldogság éve volt. Nem lagymatag vegetálás, hanem egyenletes, kiszámítható és biztonságot adó meleg, amiben minden szarság elviselhetővé váik. A meleget a négy gyerekem adagolja, akik ösztönösen zárnak össze azért, hogy lüke anyjuk biztonságos keretek között feszegethesse saját határait. Mostanában a rengeteg munkám miatt kevés időt töltöttünk együtt, azt viszont zseniálisan. Salát Luca írása.
A kapcsolatunk energiamérlege már egyértelműen nem arról szól, hogy én tolok bele anyai-apai-t, hanem ők hordoznak engem a tenyerükön.
Ha visszagondolok az elmúlt évre, szinte csak őket látom, pontosabban minket, ötünket
Sok-sok 10 pontos kép ugrik be magunkról:
A sípálya, ahol két évtizedes szívás után először siklunk együtt óbégatás, halálhörgés, elgurult sílécek, botok és gyerekek keresgetése nélkül.
A tavaszi karantén lassú szétcsúszása ágyban fetrengős reggelekkel, utolsó pillanatban összedobott házi feladatokkal, végtelenített társas játékokozásokkal, éjszakába nyúló filmnézésekkel.
A nyári Balatonon a ping-pong bajnokságunk, és a hatalmas homokvár, amit a strandon együtt építettek.
A hétköznapok estéi, amikor hazazuhanok a munkából és a gyerekek vacsorát főznek, mert tudják, hogy az anyjuk ma se fog enni adni nekik.
És azok az esték, amikor mégis adok nekik enni, pontosabban közösen göngyölítjük a sushit, aprítjuk a hagymát vagy égetjük oda a pörköltet.
A hétvégék, amikor elnyúlok a kanapén az aktuális bárgyú sorozatunk előtt körülbástyázva magamat hosszúlépéssel, félig kész horgolt takarókkal, két cuki cicával és néhány gyerekkel.
A kockulásaink a számítógép előtt, ahogy türelmesen figyelmeztetnek a kölykeim tizedszerre is, hogy fordítva fogom a konzolt, aztán egy
„Bocsánat, Mama! felkiáltással virtuálisan ontják ki a beleimet.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!