Nekem teljesen más ez a karácsony. Ezzel a dologgal enyém lesz minden felelősség. A karácsony teljes súlya, minden egészen kicsi részletével, centiméterével és alig érezhető, látható, mégis meghatározó hangsúlyával. Olyan feladat lesz idén az enyém, ami csakis azt illeti, aki színpadra állítja a színdarabot. Kárpáti Judit írása.
Hosszú idő után, hosszú évekre, idén hozzám költözik a karácsony, először sütöm meg anyám bejglijét.
Jó lenne megtalálni valahol, melyik írása Janikovszky Évának az, aminek a kulcsmondata megmaradt az emlékezetemben. Amikor arról ír idősebb korában, hogyan „költözött el” tőle a karácsony. Lehet jobb is így, mert biztosan csak bőgnék, így csak tekeri a torkomat, hogy tudom,
anyám van soron, idén tőle költözik el a karácsony. Ráadásul hozzám.
És az egész helyzet kulcsa nem is akármi, a legnagyobb közhely, maga a bejgli. Aminek persze van ezernyi receptje. Ha akarod, számtalan helyről kinézheted. A végén, bármelyik leírást követed, ugyanaz a sütemény lesz. De mégsem, mert ha egy nap átveszed a stafétát és megsütöd, amit az anyád annyi éven át,
nem süteményt sütsz, hanem karácsonyt csinálsz.
Mert az a recept, nagyanyám halála után, nagyapám írta, egészen más. Az a szakadt szélű lap. Harminckét karácsony tojásfoltjai, ragacsos mákszemei, egy család generációinak, felnövekvő gyerekeknek a hangja tapad meg rajta.
Már nekikezdeni sem lehet akárhogyan.
Hónapok teltek el, még javában meleg ősz volt, amikor elkezdett foglalkoztatni, mi lenne, ha átvenném, ha megpróbálnám. November vége lett, mire biztosan tudtam, hogy
a feladat rám szállt, nem kértem, nem én akartam, az idő jött el, az én időm.
Ahhoz pedig, hogy ünnepélyesem átvegyem, nem elég egy levélben átküldött recept, ehhez alkalom, valódi találkozás, színek, ízek és illatok kellenek. És a sütés még csak ezután jöhet. Most ez a délelőtt, titkos szertartás a szürkeség közepén.
Hallom a lépteket, ahogyan bekopog, mielőtt benyitna. Régen télen sosem hordott sapkát, most már mindig. Szatyrok, táska, motyók mindenhol, ahogy idősödsz mintha mindent, ami benned felgyűlt vinnéd, cipelnéd magaddal. Vetkőzik, végre már csak ő van a holmik nélkül, belép a szobába, kezében az átlátszó tartó, benne a recept.
Az asztalra leteszi, még nem nyúlok érte. Helyette először kávé lesz.
Tudtuk előre mindketten, hogy ez megint valami új. Én csak nem olyan régen tanultam bele ebbe is.
Hogy megállni egy pillanatra, megpihenni, átgondolni, aztán megbeszélni valamiért a legjobban egy kávé mellett lehet.
Az étkezőasztalnál leül, tudja, az egésznek része, ha én készítem el, ő meg elfogadja, nem segít, nem sürög.
Csak dicsér, a szekrényem rendjét csodálja, a szép csészéimet, a kellemes mokkás kanálkát magasztalja. Most olyan kávé lesz, ami a kettőnk kedvence. Neki belőle capuccino, nekem egy habos latte. Előbb az övé, végül az enyém lesz készen, fokozódik a várakozás izgalma, mindjárt elérkezik a meleg a tenyeredben, a testedben, mire a szívünkbe ér, közös az érzés.
Az én kezemben bögre, az övében csésze, most végre kihúzom a tartóból, magam elé terítem a receptet. Anyám ugyanazokkal a mozdulatokkal, ahogyan időtlen idők óta mindig is a kávé közben, magyaráz, keverget. Én kérdezek, ő válaszol. Körülöttünk fut a film, zene, képek, helyszínek, már pihen a tészta, a lábosban fő a töltelék, most sietni kell, mert odaég.
Milliószor hallott történetek, hogyan lett a reménytelenül elrontottból végül a legfinomabb,
hogyan került a földre és végül az asztalra a mákos, miért kell dupla adag és mire jó a megmaradt töltelék.
A kávé elfogyott, egy hagyományt, míg megittuk az anyám átadott. Megsütnöm az ünnep süteményét, a bejglit már egymagamnak kell. Nekem teljesen más ez a karácsony.
Fotó: pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!