Átlagosan hibbant vagyok

Péter fodított bakancslistája után kedvet kaptam megírni a saját listámat. Írás közben rájöttem, hogy ez elsőre könnyűnek tűnik, de valójában egyáltalán nem az. Sokkal könnyebben észrevesszük a hibáinkat, kudarcainkat és dédelgetjük őket, mint látnánk a jót magunkban. Ha tudnánk mennyit ártunk magunkkal ezzel az önostorozással, azonnal felhagynánk talán vele. Mondjuk én már jó ideje tudom, mégse hagytam még fel vele. Erről ennyit. Bagoly mondja…Drixler Imola írása.

Azt hiszem, büszkének kell lennem magamra, hogy annyi családi katasztrófa után, amit átéltem gyerekként, csak ilyen teljesen átlagosan deformált agyú ember lettem.

Semmi extra kilengés. Legalábbis én innen így látom. Bízom benne, hogy a külvilág is ezt erősíti: átlagosan hibbant.

Meg tudtam fogadni, hogy más utat választok magamnak és majd a gyerekeimnek is. És ez így is lett.

Nehéz felismerni a hozott mintákat magunkban, de felszabadító érzés lerakni a régi szart. Mert az: szar.

Semmi közöm hozzá, csak kaptam.

Úgyhogy megtanultam lerakni őket. Már sokat kidobtam a hátiputiból, és még van is benne, de egyre könnyebb már cipelni.

A nehéz élethelyzetek kitartóvá, erőssé, szívóssá tettek. Ma már tudom, hogy ezek tettek azzá, aki ma vagyok. Utáltam sokszor a kemény szakaszokat, de kellettek, hogy ma így állhassak itt.

Szeretem azt, akivé váltam. Már nem érzem a késztetést keménynek lenni, ma már végre lágy is tudok lenni. Meg szórakoztató, kedves, fura, lökött. És ezeket vállalom is.

Szülő nélkül, egyedül maradtam érettségi után. Akkor a megélhetésemért kellett dolgozzak, így tanulás szóba sem jöhetett.

Pár évvel később szereztem diplomát, egyedül, a saját erőmnek köszönhetően. Megcsináltam.

Mondjuk, nem minden szigorlatom volt példaértékű, de így utólag mindenképp emlékezetes.

Kevés dologban vagyok olyan biztos, mint abban, hogy elég jó anyjuk volta, a gyerekeimnek.

Valami belső magabiztosság áradt belőlem. Szerettem és élveztem minden percét amit a gyerekeimmel tölthettem. A kamaszkorig.

A kamaszkort ne számítsuk bele ebbe! Ez kiakaszt. Itt bedobtam a törölközőt és néha azt érzem, hogy mindent elhajítanék a kezemből és el szeretnék utazni a világ másik végére.

Olykor nem akarok tudni arról, hogy mi folyik itt. De az első tíz év, azért az elég jó szám, nem?

Válás után egyedül két gyerekekkel megy az élet. Pipa, jól csinálom.

Felnőtt fejjel is képes vagyok normális szociális hálót kiépíteni és fenntartani magam körül. Jófej barátaim vannak, akikkel oda- vissza szeretés van.

Voltak, vannak paráim. Kinek nincsenek, ugye? Legyőztem már többet.

Ami még van, azt is épp döföm le. Félek olykor, de már tudom, hogy szembe kell menjek velük. Nincs mese. Csak így megy.

Felnőtt fejjel megtanultam zongorázni.

Ez gyerekkori álmom volt. Ezt még folytatni fogom, mert ez kell. Zene az kell. Zongora az a szerelem.

Lassan két éve rendszeresen mozgok.

Hetente 3-4 alkalommal. Élethelyzettől függően. És miután rászoktam, megkérdeztem magamtól, hogy hogy tudtam élni eddig enélkül?

Megőriztem és vállalom a gyermeki kiváncsiságomat és rácsodálkozom a világ összes dolgára. És pont nem érdekel, mit szólnak ehhez a többiek.

Már tudok nyitni ismeretlen dolgok felé, megkeresem a kaput a friss történetekhez, keresek új embereket.

Így találtam rátok Anyaparás csajokra is! Mindenki egyedi és különbözik a másiktól, de annyira karakán, színes és jófej egytől egyig a csapat összes tagja.

Vannak dolgaim, tárgyaim, amiket megszereztem. Szeretnék még sokat tanulni, új ismereteket szerezni. Jártam különböző helyeken és szeretnék még sokfelé eljutni. Sok sok élményt szeretnék még. Sőt, talán még soha ennyit nem, mint most.

De milyen érdekes, hogy a fordított bakancslistámon mégis a belső változásom, fejlődésemet érintő teljesítmények vannak túlsúlyban.

Na, ki ír még listát?

Fotó:pexels.com