Az a bizonyos „vasárnapi családi ebéd”

Sokszor írtunk arról, hogy miért írjuk az anyaparát. Mi a küldetése ennek az oldalnak. Hogy a kamaszokkal élő anyáknak (természetesen apák is, de az apapara domain név már foglalt volt) szeretnénk mutatni a mindenkit érintő témával kapcsolatban egy B – verziót. Hogy nehéz ez a kamaszkor, de – és itt jön a lényeg – sokszor a forrás nem is a gyerek, hanem az anyja. Vagy az anyjának az anyja, meg az ő anyja. Szücs Szilvi írt nektek a vasárnapi ebéd szalvétájára.

Erről írunk most nektek a vasárnapi ebéd előtt két órával.

Ha máskor nem, hát most negyvenen innen vagy túl kell(ene) rendbe tenni a gondolatainkat elsősorban magunk miatt. Ha képes vagy őszintén nekilátni saját magadnak, segítséggel vagy anélkül dönteni a saját sorsodról és vállalni a rövidtávon kellemetlen életet, akkor egy biztos: az erőfeszítéseid amit eddig arra szántál, hogy azt képzeld az idő mindent megold, egyszerre átváltoznak egy nagyon is kézzelfogható, a mindennapi életet meghatározó, örömöt hozó állapottá.

Ez pedig a jelenben élés totál közhelyes, már – már a polgárság szót megközelítő, coelhoi magasságokba szökkenő ténye.

Hogy tudniillik az szép, hogy negyven évesen a nyakába borulunk az anyánknak – már akinek ez megadatik, hogy még él az anyja – és megbánja, és mi is megbánjuk és mostantól mindent másképp látunk és minden jó lesz.

Ő mondjuk hetven, te meg negyven. Az kétségtelen, hogy van még jó pár szép évetek „együtt”, de összehasonlítva azokkal a szerencsés, tudatos (?), őszintén nevelt embertársaiddal, akiknek ez kamaszkoruk óta megadatott mit érzel? Egyrészt azt, hogy jobb későn, mint soha. Másrészt sajnálod azt a sok-sok évet, amit azzal töltöttetek anyáddal, hogy nem tudtatok kommunikálni egymással, mert mindenki csak a magáét mondta, soha nem együtt, mindig külön – külön.

És forgott a film őrületes szeperosztásban. Mindenki tökéletesen játszotta a szerepét.

És hidd el, hogy ennek nem te voltál az oka. Annak viszont igen, ha ezt felismerted és te ugyanúgy vitted tovább ezt a szokást a saját gyerekeiddel való kommunikációban, együttélésben. Nem, ez nem ilyen egyszerű, tudom.

De elgondolkodni sosem késő, hogy elég-e a vasárnapi ebéd?

Hogy megérti végre azt, hogy az egy dolog, hogy minden vasárnap főz egy k.jót és az egész család ott van és eszünk egyre többet és jobbat és különlegeset és az uborkasalátát csak ő, csak így…és aztán kidőlve nézik a gyerekek a tévét és elpakoltok és megkérdezed, hogy bevette – e a vitamint amit úgy rendeltél neki külön a neten.

De ettől még nem vagytok tulajdonképpen semmilyen viszonyban, azon kívül, hogy minden vasárnap főz egy k.jót és az egész család ott van és…

Hogy a mai napig inkább semmilyen komoly, emberi kérdésben nem hívod fel őt tanácsért,

• hogy amikor elhagytak és elhagytál, akkor ő már csak a végét tudta meg,
• hogy rutinból hívod őt minden nap vagy minden héten, nehogy megsértődjön,
• hogy haragszol rá, mert csak magával foglalkozott kamaszkorodban, pedig azt mondta mindenkinek, hogy neki az élete a gyerekei, hogy ő mindent feláldozott értük. (Ez kinek ismerős most? Őszintén.)

Hogy jön ez ide? Kit érdekel, hogy ő feláldozott? Mondta volna azt, hogy nem áldoz, hanem élvezi az életet, abból biztosan többet tanultam volna.

Vagy továbbmegyek: mondta volna azt, hogy ELÉG, elmegyek ebből a megaláztatásból, itt hagyom ezt az életet, ami szomorúságot okoz nekem és a gyerekeknek. Erről ITT egy régebbi zseniális vallomás a wmn-en, ami feltételezem nagyon megosztja az olvasókat.

Szóval, kedves anyapara olvasók, az van, hogy elkezdeni sosem késő. Ti abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy időben kezdhetitek, mert a gyerekek még csak kamaszok. Nektek sanszos, hogy amikor felnőttek lesznek a vasárnapi ebédnél a barackos gombóc mellé lesz mit hozzátennetek az életükhöz.

Anyapara podcast csatornája. Salát Luca és Szücs Szilvi beszélget 20 percekben. Kikapcsolódásnak, más nézőpont keresésnek kiváló forrás. A legfrissebb a TABUKRÓL szól. Amit annak gondolunk és a kamaszoknak is ezeket eröltetjük…

Kattints a képre és #Hallgassránk!