Az apám rendelkezni akar az életemmel

Az apám, minden lehetséges módon rendelkezni akar az életemmel. Szentül vallja, hogy az ember azért nevel gyereket, hogy az öreg napjaiban támasza legyen. Ha nem adok azonnal pénzt a legújabb rögeszméjére (autó, szobafestés, potencianövelő stb.), ha nem hagyok ott hat gyereket felügyelet nélkül azért, hogy őt elfurikázzam valahova (hiszen csak fél óra!), ha belefojtom a szót, amikor szexuális tartalmú költeményeit szavalja a gyerekeimnek, vagy ha nem közlök információkat a házas életemről, akkor hálátlan dög vagyok. Júlia írása.

Apámat 20 éve diagnosztizálták bipoláris depresszióval. Nem túl vidám, amikor a Gilette pengéket kell dugdosni előle, de nem kisebb kihívás a mániás fázisainak tolerálása sem.

Közel lakunk, szinte minden nap becsönget, akár este 10-kor is, hogy:

• éhezik,
• nincs pénze,
• tartozik a szomszédnak 40.000 forinttal,
• elbukott egy autó-foglalót az én hibámból, mert a fennmaradó összeget nem voltam hajlandó megfinanszírozni,
• bérbe akarja adni a testvérem házrészét,
• bepereli a testvéreimet,
• Viagrát hozott a férjemnek,
• verset írt fiatalkori nemi életéről
• látott egy jó filmet, azonnal nézzük meg a gyerekekkel
• hozott 15 Magnum jégkrémet, stb.

Ilyenkor úgy érzem, a tavaly elhunyt Alzheimer-kóros anyám és a megbolondult apám olyan lelki terhet jelentenek számomra, amivel nem minden ember találkozik élete során.

Aztán kiderül, hogy de.

Nagyon sok korombéli nő és férfi a házasságát és a gyerekeinek útját szeretné egyengetni, ehelyett energiájának egy jelentős részét a – nem túl egyszerű – szüleinek szenteli.

Az alkoholista apját gondnokolja, a mellrákos anyját hurcolássza kezelésre, otthon ápolja a magatehetetlen apukáját, a pánikbeteg anyukáját kísérgeti, mert egyedül nem mer kimenni az utcára, a játékszenvedélyjel küzdő szülője után tömködi be az anyagi lyukakat, hogy ne kapcsolják ki a gázt.

Csodálom azokat, akik méltósággal öregszenek, szerencsére rengeteg pozitív példát láttam erre is.

Van azonban az idős, beteg szülőknek egy olyan csoportja, akik egy dologban nagyon hasonlítanak: bármit teszel értük, az kevés, gonosz vagy, hogy nem teszel értük többet. Hálátlan vagy, hiszen kevés pénzt adsz/eldugod az alkoholt/nem hallgatod végig, amikor ő úgy szenved/megkeseríted az utolsó napjait.

Érzelmi zsarolásból kitűnőre vizsgáznak, a magánélet szentségét pedig hírből sem ismerik.

És amíg a hozzám hasonló, középkorú anyák és apák a szüleiket istápolják, a saját gyerekre már nincs idő és energia, a családi társasjátékot félbe hagyják, a párjukkal üvöltöznek, amiért az szeretné anyóst-apóst a házon kívül tudni.

És mindeközben fogadkozunk, hogy mi sosem leszünk ilyen szörnyű szülők.

Mindannyian arra vágyunk, hogy gyerekünk szeressen és tiszteljen minket, szeretettel teli kapcsolatot ápoljunk velük. A szívünk szakad meg, amikor a szemtelen kamasz olyan hangnemben beszél velünk. És mi milyen példát adunk nekik? A szegény, beteg, idős szüleinkkel üvöltözünk: „ezt már nem lehet bírni, hagyd, hogy a saját életemet éljem, nem vagyok a szolgád, szállj ki a hitvesi ágyamból, tönkreteszed az életemet…” aztán persze elönt a bűntudat, és megtesszük, amit kér (követel, kizsarol).

Szinte szóról szóra ugyanezeket hallom vissza a saját gyerekem szájából. Pedig én igazán nem szolgáltam rá. Vagy mégis?

Mit tegyek?

Elfojtom magamban azt a szülői jótanácsot, hogy gyerekek, ha olyan hülye leszek, mint a nagyapátok, lőjetek főbe. Egyrészt nem akarom, hogy már most azon szorongjanak, mi lesz velem, ha megöregszem, másrészt lehet, hogy már most megérdemelném a golyó általi halált, harmadrészt ezzel gyakorlatilag azt sugallnám, hogy apámat legszívesebben kinyírnám.

Továbbá elfojtom magamban a kétségbeesett segélykiáltást, hogy velem lécci ne bánjatok így öregkoromban, ígérem, igyekszem nem ennyire meghülyülni. Ha mégis, azt örököltem, nem tehetek róla.

Gőzöm nincs, hogy mutassak jó példát a gyerekeknek.

• Ha behódolok apámnak, akkor az életem körülötte forog, a gyerekeimet elhanyagolom. Egyben megtanítom nekik, hogy bátran engedjenek az erőszaknak (jöjjön az tőlem, az apjuktól vagy a leendő férjüktől), és legfeljebb halkan zsörtölődjenek, de ne tiltakozzanak az erőszak ellen. Ha engedek, a férjem felrobban a tehetetlen dühtől.
• Ha nemet mondok, azt apám egyszerűen nem érti, ez a szó nem szerepel a szótárában, rendíthetetlenül telefonálgat, becsönget, zsarol.
• Ha ellenállok, veszekedésbe, kiabálásba torkollik a jelenet. Másnap pedig a saját szavaimat hallom viszont a lányaim szájából.
• Ha beszállíttatom kórházba, ott – sok éves tapasztalatból tudom – átlagosan három nap alatt csinálnak belőle agyatlan, nyálcsorgató zombit. Ilyenkor naponta látogatom, hogy etessem, itassam, átmozgassam, tisztába tegyem. A testvéreim szintúgy. Idén már annyira rozoga, kétlem, hogy túlélné a pszichiátriai „kezelést”. Akkor meg már inkább a pajzán költemények és az anyagi lyukak tömködése, mint az örök bűntudat, hogy „megöltem” apámat.

Fotó:pexels.com