Mindig elégedetten dagonyázom a kellemesen langyos önsajnálatban, amikor a szendvicsgeneráció sanyarú sorsáról olvasok cikket: valóban nehéz a játszótér, az idősek otthona és a munkahely közötti örökös ingázás. Salát Janka írása.
Egyre magasabb a várható élettartam, de sajnos Magyarországon ezek a „nyert” évek leginkább betegséggel járnak, a szendvics-generációra pedig egyre nagyobb terhet ró, hogy megfelelően gondoskodjon idős szüleiről. Volna ehhez állami segítség, de ezek a gyakorlatban nem nagyon működnek.
Az élet netto bűntudat
Az élet egy (vagy két) idős beteg szülő és két-három kiskorú mellett tulajdonképpen nettó bűntudat. Valamelyik szerettemet úgyis épp aljas módon elhanyagolom.
Ha épp a kórházban etetem idős apámat, azon kattog az agyam, hogy a gyerekeim éppen otthon ölik egymást a laptopbirtoklás jogáért.
Ha mintaanyaként kalandparkba viszem a gyerekeimet, a fejemben ott motoszkál, hogy vajon átmozgatta-e valaki az ágyhoz kötött apámat. Mindeközben tulajdonképpen egy önző disznó vagyok, amiért megengedem magamnak a munkába járás luxusát, holott főállású anya is lehetnék, a férjem eltartana.
A munka luxusáról képtelen vagyok lemondani: szeretek dolgozni, örömömet lelem benne, mentális egészségem fenntartásához szükségem van rá, élvezem, hogy bizonyos szinten anyagilag független vagyok.
Érzem, hogy az élet egy zsömlék közé szorult szottyadt párizsi szerepénél többet szánt nekem.
Most azonban tudatosult bennem, hogy nem leszek örökké zsömlék közé szorult párizsi: édesanyámat már három éve, hosszú, fájdalmas leépülést követően elvesztettem, apám élete véges, a gyerekeim pedig ki fognak repülni.
Jó esély van arra, hogy az állandó szerepkonfliktust okozó generációk közül az idősebb lesz az, aki örökre kilép az életemből, és ami szomorúbb, a saját életéből. Tulajdonképpen ezt a szerepkonfliktust is szeretem: szívmelengető tudni, hogy embereknek valóban szükségük van rám.
Viszont az élet néha megnyugtatóan romantikus
Van abban valami megnyugtató romantika, amikor éjjel apám oldalán ülök a sürgősségi beteg osztályon, felitatom a remegő kezével kilöttyintett teát, az orrára illesztem lecsúszott textilmaszkját, miközben egy gyönyörű szemű pasival csacsogok, aki hasonló gyengédséggel ápolja saját édesapját.
Csak azt a rohadt elkenődött szempillaspirált lemostam volna!
Az elkenődött smink volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott, mikor a gyermekorvosi rendelőbe végre befutott a férjem, átvette tőlem a gyerekeket, én pedig berobogtam apámhoz az SBO-ra.
Valahonnan nagyon ismerős érzés…
Beugrik. Pont, mint amikor Jóképű Apucival elegyedtem szóba a játszótéri homokozó szélén, miközben lelkesen majszoltuk a totyogóink által ránk tukmált homoksütit. „Csak ne a lyukas macinacimban jöttem volna játszótérre!”
Eljön az idő, amikor sem a játszótéren, sem az SBO-n nem lesz rám szükség.
Akkor majd megtudom, milyen szerepet szánt nekem a sors az élet B oldalán.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!