Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Vajon miért van napjainkban sokkal több ADHD-s, autista, tanulási zavarral küzdő gyermek, mint ezelőtt valaha. Előző részben a neurodivergens fejlődésű emberek megértésének fontosságára igyekeztem felhívni a figyelmet. Ahogy akkor írtam: „Sem az autizmus, sem az ADHD, sem a tanulási zavarok nem determinálnak boldogtalanságra és sikertelenségre, a megértés krónikus hiánya azonban igen.” Salát Janka írása.

Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Számtalan forrásból hallom, hogy bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek! Csak meg kéne nevelni őket! Véleményem szerint ennél sokkal árnyaltabb a kép, ráadásul a nevelési elvek változása nem foglal el dobogós helyet a BNO kóddal rendelkező gyerekek számának megugrása mögötti tényezők között.

Pontosabb diagnosztika

Való igaz, hogy ma ugrásszerűen megnőtt a diagnosztizált gyerekek (és felnőttek) száma, ami részben annak köszönhető, hogy egyre többet tudunk az idegrendszer sokszínűségéről, a szakemberek jobban felismerik a tüneteket. Érdekes azonban, hogy – bár nőtt a diagnosztizált gyermekek száma is – a diagnosztizált felnőttek száma hatványozottan nőtt.

Ők azok a felnőttek, akik „hülyegyerekként”, „rossz gyerekként”, buta és lusta gyerekként”, „makacs, önfejű gyerekként” élték le személyiségfejlődésük legérzékenyebb periódusát

(vagyis a gyerekkort), és a sok – pozitívnak éppen nem mondható – megerősítés hatására szorongó, depressziós felnőttekké váltak. Ezekkel a járulékos nehézségekkel kerültek végre szakemberhez, ahol kiderült:

a probléma a fel nem ismert neurodivergens fejlődésben és annak félrekezelésében gyökerezik.

Ezen felnőttek számára a megértés jelentheti a gyógyulás első mérföldkövét (nem az autizmusból vagy ADHD-ból gyógyulnak ki – ezek ugyanis nem betegségek – hanem a depresszióból és szorongásból).

Túldiagnosztizálás

Egyetértek azokkal, akik szerint mára átestünk a ló túloldalára, és olyanok is BNO kódot kapnak, akiknél valójában nem organikus eredetű eltérésről van szó.

A súlyosan elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekek például az ADHD-hoz nagyon hasonló tüneteket mutatnak: mind a figyelem-, mind az indulat szabályozása komoly nehézségekbe ütközik azoknál a gyerekeknél, akik súlyosan diszfunkcionális családban, vagy szeretet nélkül, állami gondozásban nőnek fel.

Azok a gyógyszerek, amelyek egy ADHD-s gyerek indegrendszerére csodaszerként hatnak, az ő esetükben hatástalanok.

Amikor a képernyő nevel

Az elhanyagolásnak létezik egy egészen specifikus válfaja: amikor a képernyő neveli fel a gyereket. Napjainkban egyre többet hallani a digitális autizmusról – ez azokat a gyermekeket érinti, akik már 3-4 éves koruk előtt extrém sok időt töltöttek a képernyő előtt.

Ezek a gyerekek az autizmushoz hasonló tüneteket mutatnak: megkésett beszédfejlődés, viselkedésszabályozás nehézségei, szociális kommunikáció eltérései, szemkontaktus hiánya, beszűkült játéktevékenység.

Egy kevésbé tapasztalt szakember – tévesen – autistaként diagnosztizálhat olyan gyerekeket is, akik megfelelő emberi kapcsolódás és a való világban szerzett tapasztalatok mellett teljesen átlagos gyerekek lehetnének. A jó hír, hogy az ilyen gyerekek állapota jelentős mértékben javítható, ha leszedjük őket a villanypásztorról, és fejlesztések dömpingje mellett megkapják az életkoruknak megfelelő társas és szenzoros ingermennyiséget.

Arányaiban lehet, hogy ma tényleg több a neurodivergens személy

Elképzelhetőnek tartom, hogy a pontosabb diagnosztika és a kütyüzéstől szétcsapott idegrendszeren túl a valódi neurodivergens fejlődésű emberek ma arányaiban valóban többen vannak, mint az előző generációkban bármikor.

Úgy gondolom, ma egész egyszerűen jobbak a túlélési esélyeik.

Az idegrendszer fejlődését egyrészt igen nagymértékben befolyásolják a születés körülményei: koraszülés, oxigénhiányos állapot, vákuumos szülés. Kutatások sora igazolta, hogy a koraszülöttség összefüggésbe hozható mind az autizmussal és ADHD-val, mind pedig a tanulási zavarokkal. A csecsemőhalandóság visszaszorításával – úgy vélem – több olyan gyerek marad életben, akinek idegrendszere nem felel meg a „szabványnak”.

Így egy sokkal színesebb, gazdagabb, idegrendszeri működés tekintetében izgalmasabb társadalomban élhetünk.

Talán 100 éve a saját gyerekem sem érte volna meg az egynapos kort, mivel szülést követően oxigéntámogatásra szorult. Annyi nehézségünk fakadt belőle a későbbiekben, hogy alsó tagozatban lassabban érte utol a korosztályát írás-olvasás területén, sokféle fejlesztésre hordtuk.

Szentül állítom, hogy a világ egy gazdagabb hely azáltal, hogy ő van!

A koraszülés/szülés körüli mizériák mellett sajnos az is igazolódni látszik, hogy a neurodivergens fejlődés gyakran társul más problémákkal: epilepsziával (ami – mellesleg – szintén a neurodiverzitás ernyője alá tartozik) ételintoleranciával, allergiával, légúti megbetegedésre való hajlammal. Bezzeg régen, amikor egy közönséges influenza vagy tüdőgyulladás könnyen végzetessé válhatott, gyanítom, hogy a gyermekbetegségek nagyobb arányban szedték áldozataikat az atipikus fejlődésű gyerekek közül, akik hajlamosabbak voltak a különböző megbetegedésekre.

A modern környezet nem idegrendszer-barát

A civilizációs betegségekről már mindenki hallott: elhízás, magas vérnyomás, rák, COPD – ezek kialakulásában nagy szerepet játszanak az életmódbeli tényezők. A felgyorsult világ az idegrendszerünkre is hat. Sigmund Freud már 1900-ban írt a nagyvárosi neurózisról.

Elcsépelt közhely, de napjainkban olyan mértékű inger- és információ zúdul ránk, amihez az évmilliók alatt kialakult emberi idegrendszer nem tud maradéktalanul alkalmazkodni.

Az elektromos áram bevezetésével felborult a cirkadián ritmusunk (amikor napfényben ébren vagyunk, napnyugtával mi is nyugovóra térünk), a modern képernyők pedig végképp összezavarták azt. Rengeteg vizuális és auditív inger ömlik ránk, mégis egy csomó olyan – leginkább mozgásos – ingertől megfosztjuk magunkat és gyermekeinket, amelyre szükség lenne az egészséges fejlődéshez:

már kúszni-mászni sem a fűben, vagy hepehupás döngölt padlón tanulunk, hanem tükörsima felületeken – a fára mászásról, friss levegőn szaladgálásról pedig már ne is beszéljünk! Ez az ingerszegénység egyik oldalon és ingerelárasztás a másik oldalon felnagyítja a minimális idegrendszeri eltéréseket is.

Aki egy picit is rugalmatlanabb idegrendszerrel jött a világra, mint a többség, az ebben a környezetben sokkal látványosabb tüneteket produkálhat, mint 100 (1000, 10.000) évvel ezelőtt.

A fizikai környezethez hasonlóan a társas környezet szabályrendszere is bonyolódott. A nagykorúság eléréséig egy gyereknek 4-5 intézmény szabályrendszeréhez is igazodnia kell (bölcsődétől a munkahelyig), mindenhol más a szokás- és szabályrendszer.

Sokkal több emberrel érintkezünk, és minden helyzetben más-más az elvárás (kinek köszönsz csókolommal, kinek sziával, kivel állsz le diskurálni, és kivel nem ildomos túl sok mindent megosztani magadról).

Egy mai kamasztól elvárás, hogy egyszerre 3-4 platformon legyen jelen párhuzamosan: egyszerre beszélget a szüleivel, ír messenger üzenetet a barátnőjének és küld hangüzenetet a pasijának. Én ezt nem tudnám követni a 20. századi agytekervényeimmel – de azt látom, hogy a picit autisztikus idegrendszerű kamaszok is belezavarodnak.

Egy olyan társadalmi közegben, ahol az embert születésétől a haláláig ugyanaz a 100 ember vett körül, a bejósolhatóságra vágyó enyhén autisztikus idegrendszer könnyebben boldogulhatott anélkül, hogy valaha feltűnt volna bárkinek az illető autizmusa.

Napjainkban az elvárások is mások. Egy olyan társadalomban, ahol a populáció 99%-a analfabéta volt, nehezen beszélhetnénk diszgráfiáról vagy diszlexiáról. Egy olyan közegben, ahol a gyerek dolga az állatok terelgetése volt, lehet, hogy soha nem tűnt fel, hogy ő amúgy tök alkalmatlan arra, hogy 6 éves korában 45 percet csendben végig üljön.

Nem bírják tartani a tempót, de nem állhatnak meg, mert akkor kiesnek a rendszerből

Mindent összevetve úgy gondolom, szomorú, hogy világunk olyan mértékben felgyorsult, hogy azt ép ésszel már szinte lehetetlen követni, és

szomorú, hogy a nevelési-oktatási rendszerünk úgy tesz, mintha a mai gyerekek pont ugyanabban a közegben nőttek volna bele, mind mi, vagy a szüleink.

Szomorú, hogy sok gyerek nem bírja tartani a tempót, de nincs semmiféle átfogó stratégia arra, hogyan élhetne és tanulhatna minden egyes gyermek a számára legoptimálisabb környezetben. Ugyanakkor mégis örömtelinek tartom azt a tendenciát, hogy a neurodivergens gyerekek is megszületnek és túlélnek, felnőnek, az egyre pontosabb diagnosztikus tudás segítségével pedig egyre többen esélyt kapnak arra, hogy megértést és támogatást kapjanak legalább a családban. Az oktatási rendszer irányítói pedig egyszer, majd, valamikor talán meghallják az idők szavát…