A hosszas iskolai időszak után lázasan készülök az idei nyárra, de amikor végre élesben játszhatunk, a régi emlékek rózsaszín máz nélkül csapnak arcul.
Munkaidőm jelentős részében síkideg gimnazistákat győzködök arról, hogy egy vacakul sikerült érettségi nem a világ vége.
Ahogy nőnek a gyerekek (kamaszodnak) elvileg mindenre valahogy több időnk jut.
Végre itt a nyár és meleg az idő. Nagymamámra emlékezem, ezt dúdolgatta amikor minden nyáron beköltöztem hozzá egy hónapra.
Nyakunkon az érettségi. Izgatott szülők és diákok zizegnek a felvételi pontszámok útvesztőjében, úton-útfélen zúdul rám a kérdés: a te fiad hova tovább…?
A kamaszkort sokszor csak a kamaszoknak tulajdonítjuk. Ők azok, akik „megváltoztak”, akiket éppen nem érdekel semmi, nem motiváltak, keveset beszélnek, viszont annál többet mobiloznak. Nagyjából ennyi. De ki beszél a
A kamaszkor az egyik olyan aggasztókitüntetett időszaka életünknek, amit a pszichológusok normatív krízisként emlegetnek. Az évtizedek során több menetrendszerű megbolonduláson megyünk keresztül, ezek közül legdurvább a serdülőkor, illetve az életközépi
Világéletemben fiús anyuka voltam. Mármint abban a 10 évben, amikor csak fiaim voltak.
Ideális esetben a gyermek úgy a dackorszak tájékán elkezd függetlenedni családjától, és 20-25 éves korára eljut oda, hogy elhiszi magáról: életben marad akkor is, ha elszakad a szülői háztól.
A kegyelmi botránynak – legyen bármennyire dühítő és szomorú – egy pozitív hozadéka mindenképp van: ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem működik.