A nyárban az a jó, hogy mindig véget ér. Szeptember elsején megkönnyebbülve törlöm le magamról a félelemszagú izzadságot, a kölykeim újra biztonságban senyvednek a közoktatás bugyraiban.
Sokszor próbáljuk beszélgetésre késztetni a kamaszokat, kisebb-nagyobb sikerrel. Van, hogy csak mint a bárányok hallgatnak, van, hogy érkezik némi kivehetetlen válasz (ühüm, nam, ja, nemtom..) vaaaagy esetleg kééééérdez is. Kővári
Régen, amikor több generáció élt még egymás közelében, akkor könnyebb volt megfelelni azoknak az elvárásoknak, amikkel egy fiatal, nem fiatal anya szembekerült.
Ahogy nőnek egyre kevesebb lesz a közös nyaralás. Ezen lehet filozofálgatni, ellenpéldákat hozni, sajnálkozni, de tök mindegy, mert ez a tendencia. Most, hogy még előtte vagytok a "nagy közösnek", lenne
Minden szülőnél- még a legtudatosabb, leodafigyelőbb, legjobbfej, legeslegjobbmutternél is- eljön az a pillanat, amikor azt érzi, hogy totál bizonytalan.
Amióta menthetetlenül facebook-függő lettem vállalhatatlan jelzőket olvasok nap, mint nap egyes posztok alatt.
Ezt a pakolás témát nem bírjuk elengedni. Kivételesen ezt szerintem el lehet engedni. És mégis: időről időre kényszeresen ránk tör a pakolás téma.
Ez az írás egy kérés, egy segélykiáltás azokért a kamaszokért, akik éppen kettesre állnak valamelyik tantárgyból és a tanár azt mondta nekik, hogy megbuktatja őket.
Köszönöm, jól vagyok. A kórházban kevesebb a munka, a szabadban több a napsütés, lett egy evezőpadon, és rájöttem, hogy a konzumkényszerem online formában is kielégíthető.
Normál időben az utolsó öt hét suli felejtős lenne. Osztálykirándulások, lazulások, jó idő, izzadás, megpunnyadt szendvics a táskában, büdös tornacucc a sarokban, ábrándozás az ablakon kinézve, a stréberek még tanulnak,