Mindig elégedetten dagonyázom a kellemesen langyos önsajnálatban, amikor a szendvicsgeneráció sanyarú sorsáról olvasok cikket: valóban nehéz a játszótér, az idősek otthona és a munkahely közötti örökös ingázás.
Az úgy volt, hogy valami zavar támadt az erőben és egy kamasszal keveredtem bele a karácsonyi bevásárlásba. Egész pontosan a karácsonyi menühöz a hozzávalók megvásárlásába.
“Én biztos, hogy nem fogom elmondani a fiamnak, hogy változó korban vagyok, mert úgysem érdekli! Nevetne azon, hogy változóóóó.”
Belevágok, nem kertelek. Magunkról beszélek. Ahogy itt állunk negyvenes nőként, amit még tök jó kimondani, hogy negyvenes, még akkor is, ha már csak pár év választ el az ötvenestől. Nem
Ismertem egy asszonyt, aki hetven éves kora körül azt képzelte és verbalizálta a környezetében (családjában), hogy ő mi mindent élt meg közösen a gyerekével és azok gyerekeivel, azaz az unokáival.
A kamaszok pályaválasztását egy szülőnek nagyon nehéz terelgetni. A kisgyerekkori vagy akár a kamaszkori érdeklődési körök mindig változnak, ami teljesen rendben van.
A negyven éves születésnapi meglepetés-partik lecsengése után megszaporodnak azok a közösségi események, amelyek apropóját a zátonyra futott házasságok jelentik.
A környezet védelme, a tudatos vásárlás, a hazai élelmiszerek előnyben részesítése nem új fogalmak. Kicsit megfoghatatlan, ezzel együtt sokan egyetértenek vele. Elméletben. Viszont amikor vásárlásra vagy cselekvésre kerül sor, akkor
Örök téma, hogy ki-mennyire „követi” a kamaszt, mennyire figyeli, felügyeli.
A felvételi időszak előszobájában az a legnehezebb, hogy pontosan lássuk mi a következő lépés. Előkészítő? Mégtöbb tanulás? Teljesen más módszer a tanulásban? Barátnő által javasolt középiskola? A közeli suli? Az