A kamaszkor az egyik olyan aggasztókitüntetett időszaka életünknek, amit a pszichológusok normatív krízisként emlegetnek. Az évtizedek során több menetrendszerű megbolonduláson megyünk keresztül, ezek közül legdurvább a serdülőkor, illetve az életközépi
Világéletemben fiús anyuka voltam. Mármint abban a 10 évben, amikor csak fiaim voltak.
Ideális esetben a gyermek úgy a dackorszak tájékán elkezd függetlenedni családjától, és 20-25 éves korára eljut oda, hogy elhiszi magáról: életben marad akkor is, ha elszakad a szülői háztól.
Hatodik éve követünk egy olyan kezdeményezést, amelyben csapatoknak kell “öszeállniuk” ahhoz, hogy indulhassanak a díjért, amely lehetőséget ad arra, hogy megvalósítsák az álmaikat.
A kegyelmi botránynak – legyen bármennyire dühítő és szomorú – egy pozitív hozadéka mindenképp van: ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem működik.
Lépten-nyomon belebotlok az UNICEF „Ne nézz félre!” kampányába, ami arra buzdít, hogy iskolai (vagy egyéb) bántalmazás észlelésekor ne maradjunk néma szemlélők.
Az ember már nem tudja, hogy milyen formában férkőzhet hozzá. Van úgy, hogy kajával csalogatja magához közel a kamasz gyereket (ha az az evős, hűtőnyitogató fajta). Vagy éppen éhezteti, kis
Ha az a típus lennék, akinek egy falat se megy le a torkán a szorongástól, akkor tulajdonképpen nem bánnám, hogy még csak az első gyerekem középiskolai központi felvételijén vagyunk túl.
Az egyik legunalmasabb és egyben legmisztikusabb kérdés a KÉSZAHÁZID.
Az alábbi cikket öt éve írtam a középiskolai felvételi előtt pár nappal. Azóta hogy úgy mondjam megtörténtek a dolgok.