Elmesélek egy történetet. Nincs tanulság, nincs benne bölcsesség. Arról szól, hogy puszta jószándékból hogy csesztem ki a kamasz lányommal. Salát Janka írása.
Dimitrij 14 éves, Mikolajivban nőtt fel, szülei évekkel ezelőtt elváltak, mindkét szülő újraházasodott. 2022 decemberében az édesanya egy kisbabának adott életet, az ezt követő három hónapban a fiú apjával, mostohaanyjával és két mostohafivérével élt szeretetben, békében.
Mikolajiv-Odessza-Bukarest-Budapest-Barcelona-Budapest
Az első lövéseket március 7-én hallották, ekkor az egész család Odesszába menekült. Pár nappal később azonban itt is puskaropogás törte meg a hajnali csendet. Dimitrij édesanyja egy nyugat-ukrajnai faluba menekült kisbabájával,
Dimitrij-t pedig az apjára és annak feleségére, Nastyára bízta.
A család a moldáv határon keresztül akart elmenekülni az országból, de az apát és Nastya legidősebb fiát nem engedték át a határon. Nastyát, Dimitrijt és a nyolcéves Vlad-ot pedig bezsúfolták egy buszba és meg sem álltak Bukarestig. Bukarestből Budapestre, innen Barcelonába utazott a megcsonkított család.
Barcelonában azonban a gyámhivatal rögtön kiszúrta, hogy a kiskorú Dimitrij törvényes képviselő nélkül utazgat Európa-szerte, ezért állami gondozást helyeztek kilátásba.
Nastya ekkor ült fel az első Budapestre tartó vonatra a két fiúval, és meg sem állt a BOK csarnokig. Itt botlott beléjük a Migration Aid-nek sofőrködő bátyám, és rövid úton elfurikázta hozzánk. Ennek ide s tova két hete. A magyar hatóságok engedélyezik ezt az ex-lex állapotot, de törvényes képviselő nélkül Dimitrij nem hagyhatja el Magyarországot.
Városvédelmi szolgálat és a mi otthonunk
Nastya süt-főz-mos-takarít és sír. Szorongatja a telefonját és sír. Férje és legidősebb fia Odesszában várják, hogy mikor hívják be őket városvédelmi szolgálatra (amennyire a google fordító segítségével értem a helyzetet, városvédő katona a szó szoros értelmében kihalás útján lehet az ember – a halott katonákat élőkkel pótolják).
Vlad a mikolajiv-is iskolájának online képzésén vesz részt, a kutyánkkal játszik, engem pedig tiszteletbeli anyjának fogadott. Ő az egyetlen, aki este a nyakamba ugrik, amikor hazaérek a munkából.
Az első perctől a legnagyobb otthonossággal mozog a házban és a családban. Mintha mindig is velünk élt volna.
Dimitrij szintén online képzésben vesz részt napi néhány órában. A fennmaradó időben pedig unatkozik. Három hétig menekült először Ukrajnán, majd Európa több országán keresztül, anyját-apját, barátait, rokonait hátrahagyta egy háborús övezetben, ő pedig egy idegen ország,
idegen családjának rikító zöld falú szobájában húzta meg magát nevelőanyjával és mostohatestvérével.
Az idegen családban csupa kedves ember fogadta, legkedvesebben talán a még nem egészen 12 éves lányom, Léna volt. Mosolygáson és néhány kártyatrükkön kívül sokat nem tudtak kommunikálni, de Dimitrij megtalálta az útját, hogy tudjanak beszélgetni.
A fordító program segítségével ő magyarul írt messenger üzeneteket Lénának, Léna pedig oroszul válaszolt.
Kiskamaszok és az ő életük
Néhány nap után Léna kezdte magát kényelmetlenül érezni. A fiú nemcsak messengeren írogatott, hanem a szobája ajtaja alatt cetliken is üzeneteket küldött: „Jól vagy?” „Tudok segíteni?” „Csevegjünk!” „Akarsz velem Minkecraft-ot játszani?”.
Minél ellenségesebb és búbánatosabb képet vágott Léna, annál szélesebb vigyorral fogadta őt Dimitrij.
Egyik este Léna kifakadt: Dimitrij zaklatja őt! Folyamatosan üzeneteket ír neki, rajzokat készít számára, a rajzok sarkában szívecske díszeleg. Ő nem akar egy fedél alatt élni egy fiúval, aki 0-24-ben ott ül a közösen használt gyerekszoba babzsákjában, vigyorog és üzeneteket küld.
Tökéletesen megértem Lénát.
Ha anyám anno valamelyik általános iskolás udvarlómat betelepíti a tesóm szobájába, biztos, hogy világgá megyek.
Nem gyakran fordult velem elő ilyesmi, de ha tetszettem egy srácnak, még iskolába menni sem volt kedvem. A napom ilyenkor abból állt, hogy elkerüljem az illetőt. Ez fordítva még rettenetesebb lehet: amikor az ember lánya az iskolából nem akar hazajönni, mert egy vigyorgó fiú és egy kedves üzenet várja.
Léna az egyik szobában sírt az ölemben, Fruzsi, a tízéves középső lányom pedig a szomszéd szobában békésen hetrázott Dimitrij mellett a babzsákban. Dimitrij kérdő tekintetére Fruzsi beírta a google fordítóba:
Lénának az a baja, hogy te mindig ott vagy ahol ő, és üzeneteket küldözgetsz neki.
Amikor Fruzsi azzal nyitott be hozzánk, hogy „nyugi, elmondtam Dimitrij-nek mi a bajod, most már nem fog többé zaklatni” – ereimben meghűlt a vér.
Egy órát beszélgettem (értsd leveleztem) Nastyával a kamaszkor viharairól és egyéb közhelyekről, majd Dimitrij-jel is váltottam jó pár üzenetet, amiben biztosítottam róla, hogy nagyon szeretjük őt, de Léna még nem tudja helyén kezelni a fiú-lány barátságot stb. stb.
Tanulság? Nincs tanulság.
Ha innen nézem, egy serdülő fiú legyeskedik a serdületlen lányom körül.
Ha onnan nézem, egy traumatizált és magányos gyerek kétségbeesetten keresi az emberi kapcsolatokat.
Nincs tanulság. Ebben vagyunk.
Megkérdeztem Lénát, hogy mire tippel: az elmúlt másfél hónap fényében felnőve milyen ember válik majd belőle: érzéketlen pszichopata, akit egyáltalán nem hat meg más ember szenvedése, vagy kalkuttai Teréz anya lesz, aki az egész világ baját a vállán cipeli.
Léna elgondolkodott…
– Olyan leszek mint te, anya. Mindenkin segítek, akkor is, ha az egész családom tropára megy tőle.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!