Hurrá! Mégsem vagyok fantáziátlan, fegyvertelen, eszköztelenségem kínzó tehetetlenségében, üres puskaporos zsákokon tébolyultan ugráló anyuka! Én (kis hülye, tényleg azt hittem, hogy) zsigerből kenem-vágom ezt a dolgot, ezért úgy döntöttem, kezdődjön hát az emberkísérlet! Jé Viki írása.
Mert igazán elegem lett abból, hogy még neki áll feljebb, amikor reggel „fel merem ébreszteni” időben.
Túl hangosan és túl élesen, mi több túl közelről szólok, és az ajtót is nyitva hagyom magam után, ezért neki kell beb@sz… becsuknia szegénynek. Milyen anya az ilyen?!
Így egy átordibált hét (hónap?) után, egy szép napon tárgyilagosan közöltem, hogy
aki nem indul le velem reggelente 7:15-kor a kocsihoz, az lekési a menetrendszerűen induló „anyataxit”,
és mehet iskolabusszal, ami minden nap pontban 7:21-kor indul az utcánk végéből. Dani (a kevésbé hormonális, ámde zsigeri kamasz) teljes menetfelszerelésben állt az ajtóban a kísérleti hét minden reggelén, indulásra készen, tehát őt most hagyjuk is. A másik, a nálam fél fejjel magasabb, a bariton hangú, a megmondó ember, az egoizmus szobra, a „dehátkamasz” mintapéldánya, na róla szólanék itt és most pár szót.
Előző este ismertettem a szabályokat, úgy tűnt, az üres tekintet mögött csillogó értelem (melyről anyai szent meggyőződésem, esküszöm, igenis létezik!) beszippantotta az infót. Elláttam a rideg, való életbe és az iskolabusz farkastörvényei közé készülő kamaszt jó tanácsokkal, életbölcsességek garmadáját pakoltam útravalóul a hátizsákjába.
Javasoltam, hogy pár perccel korábban érjen ki a megállóba, mert több busz nem jön.
Állítsa be a telóján az ébresztőt, ha lehet, többet is, tőlem a gekkóit is felhúzhatja csörgőre, de nélkülem kell megoldania az iskolába jutást, TÉNYLEG.
Nem mondom, hogy nem estem kísértésbe, mert de. Másnap reggel többször is ott volt a kezem a kilincsen, hogy „basszus, elkésik…” Még az ajtóból is visszamentem, hogy „ááh, nem cseszek ki vele, szegéééény…” De győzött a józan ész, a (kegyetlen) anyai szív, és persze az „engedd el” életérzés!
Nézzük a heti eredményt:
1. nap – a telefon ugyan ébresztett, de ő „nem hallotta meg”. Délben kelt, ráeszmélt, hogy a busz, az bizony elment. Nem jutott el az iskolába. Öröm az ürömben, hogy mire hazaértem, a nagy-nagy lelkifurdalás közepette kitakarította a konyhát (amit még sosem csinált), még a tűzhelyet is lesuvickolta, és patika rendet vágott a nappaliban. „Volt rá időm…” – imádom a humorát. Őszinte megbánást láttam a fején, van remény.
2. nap – meghallotta az ébresztőt. A telefont többször visszaszundizta, túl sokszor… De legalább önállóan felkelt, és fel is bírt öltözni. A buszig futott, hogy elérje. Nem sikerült. Nem jutott el a suliba. Délután már nem takarított ki semmit, ki sem kelt az ágyból, egész nap filmeket nézett,
úgy látszik, beletörődött, hogy soha többé nem megy iskolába, az ágyán él mostantól kezdve örökre.
3. nap – felébredt időben, a telefont többször visszaszundizta, lekéste a buszt. Árva, búsuló kiskutya-tekintettel ácsorgott az autónk mellett egy darabig, mert azt hitte, majd megesik a szívem rajta, és becsatlakozhat hozzánk. Ennél a pontnál majdnem elbuktam, remegő kézzel az ablakletekerő gomb után nyúltam, hogy kiszólok neki, szálljon be…
Óriási volt a kísértés, de arra gondoltam, hogy most nem adhatom fel, nem lehetek gyenge, mondtam magamnak „gyerünk, taposs a gázra, és indulj!”.
B. szájbiggyesztve, vállrándítás közepette, sértődötten visszament a lakásba, filmeket nézni, lustizni. Aznap egyáltalán nem érdekelte, hogy otthon maradt.
4. nap – siker!!!! Megtörtént! Igen, eljutott a suliba! Önállóan, teljesen egyedül, duzzogva és gyilkos tekinteteket lövellve felém, de lebattyogott a buszig, és fel is bírt rá szállni! Nagyon büszke voltam! Tudtam, hogy sikerülni fog! Megcsinálta! Az én fiam!
5. nap – nem bírt felkelni időben, a busz elment. Én viszont elfáradtam. Nem lehet, hogy nem viszem el, a héten ez már a negyedik nap lenne iskola nélkül. Ha ez így menne tovább, pár hét múlva még én is az iskolaigazgatónál találnám magam. Ezt nem várhatom meg.
Elbuktam, ez a nagy helyzet. A rengeteg igazolatlan óra visszatartott, hogy egy hétnél tovább erőltessem a kísérletet.
Mert B-t látszólag tényleg nem érdekli, jár-e suliba, vagy sem, innen már csak egy lépés, hogy elcserélje az öccsét egy három lábú, vak gyíkra,
hogy lányokat kezdjen futtatni, drogpalotává vagy inkább illegális krokodilfarmmá alakítsa a szobáját, engem pedig eladjon a szervkereskedőknek. Áron alul.
(Mentségére legyen mondva, az eset óta mintha gyakrabban látnám reggelente időben az anyataxinál…)
Most pedig jöhetnek a javaslatok, tanácsok, házi praktikák, ráolvasások, zsáknyi vöröshangyát reggelente az ágyába-típusú ötletek.
Fotó:www.pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!