Balatoni Józsefről (Jocó bácsi) többször írtunk már az Anyaparán, ő az a jó fej tanár aki szereti a tanítványait. A napokban neki is elkezdődött a felkészülés az iskolára és a Balatonról (szülőhelyéről) visszaköltözött a fővárosba. Ahol egyedül lakik, már régen nem a szüleivel, de ahogy belépett a lakásba eszébe jutott az az időszak, amikor még a mama főzött neki vagy éppen cserélte a gurigát…
Engedélyével közöljük gondolatait, aminek elsősörban nem célja a „na tessék, ugye-ugye”, hanem inkább az, hogy ha szívből jön a kamasz gyerekről való gondoskodás, ha nem érzed rabszolgának magad, ha elmondod, hogy neked is egy életed van, ezért részt kell vállalnia a házimunkából egy kamasznak, akkor hidd el, hogy segíteni fog. Ne cseszegesd állandóan, ne csinálj meg helyette mindent, ne legyél mártír. Egy anya nyilván nem főzőgép vagy wc papír cserélő automata, de a gondoskodás része ez is.
Találd meg a mértéket, élvezd a kamasszal való életet, mert tök hamar felnő.
„Amiről férfi ritkán ír…
Túl vagyok az első éjszakán újra Pesten. Már két hónapja nem voltam itt, nem aludtam a lakásomban. Így aztán ilyenkor az első este és az első napok is furák. Hosszú évek óta élek külön, mindent meg tudok csinálni, ami a háztartást illeti. De a nyár az más. Ilyenkor vagy otthon, vagy barátoknál vagy hotelben vagyok. És a hétköznapi rutintól viszonylag könnyen el lehet szokni és kicsit nehéz újra felvenni a fonalat.
Hisz újra mosnom kell, teregetnem kell (ezt kifejezetten gyűlölöm), főznöm kell (azt mondjuk nagyon szeretek), be kell vásárolnom, figyelnem kell mi fogy ki és mi nem, ki kell találnom mit főzzek/egyek, takarítanom kell. Igen, a házimunka örök körforgása. Amikor elköltöztem otthonról 20 évesen (előtte 5 évig éltem kollégiumban), akkor jöttem rá, mekkora kincs egy anyuka, az enyém meg kifejezetten: hisz a wc papír nem terem a fürdőben, a konyha nem töltődik fel, az étel nem készítődik el magától, a számlák nem fizetődnek be csak úgy.
Egy csomó olyan dolog, ami gyerekként természetes, később nekünk kell, hogy rutinná váljon. Viszonylag könnyen kezelem ezt, hisz tíz év alatt ezeket megtanulja az ember. De két hónap ezek nélkül elkényelmesíti az embert. Most meg újra bele kell rázódni, ami nem mindig esik jól. De muszáj.
Úgyhogy gyorsan listát írok, bevásárolok, felporszívózom, összerakom a befizetetlen csekkeket és bedobom magam újra a mély vízbe! És minden nap hálával gondolok a nőkre, akik ezeket észrevétlenül, panaszkodás nélkül teszik. Ne vegyük ezt természetesnek, köszönjük ezt meg nekik, amikor csak tudjuk! Hisz ez nem kis meló, én már csak tudom.
Arról nem is beszélve, hogy most vissza kell szoknom az ébresztőre keléshez, a délutáni szunyóka hiányához, a tömegközlekedéshez, a budapesti nyüzsgéshez, a felgyorsult tempóhoz. Meg ahhoz, hogy egyedül legyek, hisz két hónapja mindig volt velem egy légtérben valaki.
Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy megtanuljak egyedül is jól lenni, de ma már nagyon jól megy, csak most még kicsit szokatlan újra. Azért ez így sok egyszerre. Még kell pár nap, mire teljesen visszazökkenek, de ígérem, igyekszem! Üdv, Jocó bácsi.
Oszd meg a véleményed velünk!