Engedd el!

Ez egy olyan beszámoló lesz a most csütörtöki rendezvényünkről, amire nem biztos, hogy így, ebben a formában számítotok. Szerintem jól sikerült, sokan voltunk, mindannyian nagyon érdeklődő, kérdező emberek akik azért szántak időt az életükből, hogy egy lépéssel beljebb legyenek negyvenes éveikben magukkal és a kamaszokkal kapcsolatban. Bábel-Szücs Szilvi írása.

A legviccesebb rész akkor volt, amikor Salát Luca, mint a beszélgetés egyik résztvevője azt mondta (idézek), hogy ő

Agyfaszt kap attól a szótól, hogy Engedd el!

Mert ezt mennyire könnyű mondani, miközben írtó nehéz ott, abban a pillanatban és helyzetben megtenni. És egyébként is. Ritkán nézegetjük az Anyapara logóját (pedig szerintünk szép) és a rajta lévő szlogent.

E-N-G-E-D-D E-L

Tök egyszerűen hangzik, lassan minden magazinban szerepel egy ilyen rovat, mégis baromi nehéz elengedni… A kamaszokkal kapcsolatban is sok dolgot el kellene tudnunk engedni, mégis toljuk mindennap ugyanazt a szöveget és mérgelődünk ugyanazokon a problémákon. Nehogy félreértsetek, mi is, akik ezt az oldalt írjuk…

Mert…

Ebben a tanévben is mindent megtettem értük, befizettem és kifizettem a programjaikat, elvittem őket kocsival ahol dolguk volt, megvédtem őket az iskolában, kiálltam mellettük, ha nem akartak edzésre menni, jókat főztem, mindig volt meleg kaja, reggelre gyümölcs és vitamin meg a teljeskiörlésű.

Estére csak üveges tekintettel bámultam a vajnatimit és az épp aktuális szuperanyukát, hogy ők biztos nem hullatták a hajukat ma egy megoldhatatlan matek feladat felett a kamasz gyerekükkel.

Viszont nincs hasuk és van izmuk. (Ez utóbbiért azért te is tehetsz, nem kell mindent a gyerekre fogni!)

Rosszak az idegeim, hülyék a munkatársaim, mindenki mondjon le, utálom, hogy mindenhol dugó van és a gyerek nem veszi fel soha a telefonját, hát ennyit sem érdemlek?!

Hogy felvegye az a kva telefont?

Ma sem mentem futni, mert nem volt időm. Tegnap sem. Mert nekem nincs egy percem sem.

„Várjál, várjál, várjál…miket gondolsz?! El ne hidd magadnak.

Az egyik anyuka mesélte, hogy minap óriási szemrehányás cunamit zúdított a 17 éves gyerekére, mert az nem figyel már rá, nem érdekli amit mond, nem szereti őt, nem beszélget vele, nem eszi meg a tányérra rakott kaját, nem veszi fel a vásárolt inget, nem segít és nem pakol.

Tudjátok mi volt a gyerek válasza?

A fiú válasza…

Ő nem is tudta, hogy az anyja ki van akadva. Hogy ez neki a baja. Mert neki mindennel baja van. Akkor most mi is a baja? Miért nem mondja el?- kérdezte.

Miért nem éli az életét?- kérdezte.

Mert nincs neki. Mert csak te voltál neki. Mert azt hitte, hogy neki nincs házija, amit el kell végeznie, ezért megcsinálta a tiedet, helyetted. Mert megalkuvó volt világ életében. Mert mindig csak a másik érdekelte. Vagy úgy tett, mert úgy látta az anyjától. Mert kiderült, hogy rosszul választott és inkább te lettél a társasága.

Most meg parázik, hogy „itthagyod”és egyedül marad egy idegen férfival. Vagy egyedül marad egyedül…

Sokszor beszéltünk az anyaparán a kamasz-anya kommunikáció fontosságáról, aminek a legfontosabb tétele az, hogy hiába akadsz ki mindenen vele kapcsolatban és vágod a fejéhez, hogy te mindent megteszel, ő meg semmit. Ezt nem érti.

A kamasz nem érti amit csinálsz, mert nem tudja beleképzelni magát a te életedbe.

Mert nem is akarja és van egy rossz hírem:

nem is kell, hogy beleképzelje.

Arról kellene beszélned neki, hogy téged ez miért zavar, neked mik a javaslataid a változtatásra, mikortól kezdődik ez a folyamat és neki mi ebben a szerepe.

Ha nem te viszed ki, nem főzöd meg azonnal, nem veszed meg mindenáron, jobb lesz neked és neki is. Nem mindjárt, de sokkal hosszabb távon.

Nagyon nehéz kérdés ez, és kevés jó példa van előttünk.

Alig beszélünk erről, illetve ha beszélünk, akkor mindig utólag. Ezt vagy azt kellett volna tenni… Aha. Utólag mindenki okosabb. Ennek a rendezvénynek lesz folytatása, mégpedig innen folytatjuk majd? amikor kirepül a kamasz,

amikor körülnézünk és ott maradunk újra magunkban. Azzal a különbséggel, hogy már nem húszévesek vagyunk, hanem negyvenplusz.

Kevés a jó példa amiből tanulhatunk, de van ilyen. Akik jól szeretnek, akik képesek magukat is szeretni, akik adnak és kapnak.

Engedd el!

Első lépésben tényleg engedd el. Ne féljünk attól, hogy a kamasz gyerekünk már egyedül is be tudja kötni a cipőjét és kérni tud magának egy sajtostejfölöst. Mi több: éli a saját életét, amibe soha nem fog betekintést engedni neked, ha nem hagyod, hogy bizonyos kérdésekben egyedül döntsön és egyedül élvezze azt.

A második lépés pedig csak rólad szól majd, de az első nélkül ez lehetetlen.

Ha van kedved ránkhallgatni, kattints IDE és hallgass bele ingyenes podcastünkbe, ahol semmi mást nem csinálunk, csak beszélgetünk. Luca, Judit és Szilvi, a nőkről.

Fotó: Dobák Judit

www.pexels.com