Engedem, hadd menjen….

Nézem a két gyerekemet. Egyik tizenkilenc, a másik huszonegy. A lányom most érettségizett. Tablóján számomra ismeretlen nevek tömkelege, pedig próbáljuk követni az iskolai eseményeket. Az utóbbi egy évük….hát értelmezhetetlen. Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Miről fognak beszélgetni a harmincéves osztálytalálkozón? A fiam a második évet gyűri a holland egyetemén, ebből több, mint egy évet itthon töltött (az már csak apró adalék, hogy az albérletét végig fizettük). A múlt héten ment vissza, miután mindkét oltást megkapta. Nem ilyen egyetemi évekre számított ő sem.

Élni az életet

Feleségem otthonról dolgozik, most már több, mint egy éve. Alapvetően társasági ember, akit amúgyis megvisel a társaság hiánya. De legjobban az frusztrálja, hogy egy éve otthon látja a két gyereket. Mert pontosan tudja, hogy két ekkora kamasznak nem otthon kellene ülnie, hanem menni. Bulizni, társaságba, sportolni, kocsmázni. Ismerkedni, koncerten megőrülni, fesztiválokat végigélvezni.

Szóval élni az életét

Engem egy gondolat bánt egyre jobban. Állítólag ha kismacskákat életük első néhány hetében tökéletes sötétségben tartják, akkor nem fejlődik ki a látásuk, és ez örökre vakságot okoz náluk. Vajon a gyerekeim pótolni tudják majd ezt a kiesett másfél évet? Amit most kellene megtenniük, átélniük, önfeledten és felelőtlenül, azt át lehet élni később? A kismacskák nem tudják pótolni az első néhány hetet, és örökre vakok maradnak.

A kamaszoknál vajon mi fog később hiányozni? Mert egyetemistaként más máshogy élünk, mint a középiskolában. És egyetem után sem tudjuk azt az életet élni, amit egyetemistaként kellene.

Persze értem, hogy miért kellett ezt így csinálni. Harmincezer fejfa a temetőkben elég erős indok. De a végeredmény, a bezártság, a magába fordulás is tény. Miközben látták, hogy nem állt meg az élet, tehát nem háború van és nem forradalom, „csak” vírushelyzet. Fegyelmezetten ültek otthon a laptop előtt, miközben szombat esténként koncerten kellett volna az első sorban csápolni…. vagy egy andalgós séta közben megfogni valakinek a kezét.

Úgyhogy én eldöntöttem: Engedem, hadd menjen

Ahová és amikor akar. Szállítom, fizetem, segítem. Nem most kell megnevelni, ha eddig nem sikerült. Nem most kell korlátokat szabni, ha mostanáig nem látta, hogy mit lehet és mit nem. Szeptembertől egyik sem lesz itthon, akkor már úgysem lesz a szemem előtt.

De most menjen és habzsolja az életet! Pótoljon amit tud.

Szaladjon kifelé belőlem

Ne üljön itthon. Nem én vagyok az a társaság, akire vágyik. Váljon le, legyen önálló (főleg a lányom..). Ne az én véleményemre hallgasson, ne én mondjam neki a „tutit”.

Lázadjon, lélegezzen, szaladjon!

Nem vagy itt jó helyen

Dehogynem, jó helyen van itt, bármikor. De most menjen. Sok-sok éve megmondtuk a két gyereknek, hogy a szülővárosában egyik sem tanulhat tovább. Nem akarunk itthon kerülgetni két egyetemistát. Feleségemmel mindketten egyetemre jártunk, tudjuk milyen az… hát nem szülői szemnek való. Fiam országhatárokat is átlépett, de a lányom is a fővárosba készül.

Ott vannak jó helyen, egy ideig biztosan.

Kis szerencsével, kis ügyességgel sikerült megoldani, hogy április elején megkapja az egész család az első oltást (azóta fiam a másodikat is megkapta). Ekkor szakadt ki fiamból egy őszinte mondat erről az egész Covid-őrületről:

„Végre történik valami!”

Valami elmozdulás, hogy kiléphetünk ebből a béna, tanult tehetetlenségből. Végre van remény, hogy ő újra mehet Hollandiába. Sajnálom őket. Remélem tudják pótolni ezt az elveszett évet. Szóval részemről, részünkről: Engedem, hadd menjen!

Szücs Szilvi és Saját Luca ebben a podcastban arról beszélget, hogy milyen hatással volt a kamaszokra az egy év otthontöltött idő. A Spotify-on is elérhető ITT:

Fotó:pexels.com