Fásultság, lustaság, nem tanulás, elszakadt cérna

Néhány hete Both Gabi a wmn újságírója kérdezte Szücs Szilvit kamasz-szülő témában. Az interjúnak az az érdekessége, hogy sok olyan helyzetet érintett, ami szinte mindenkinél előfordult már. Nincsenek csodák, viszont léteznek olyan „stratégiák”, amelyek közelebb hozhatják az eltérő álláspontokat. Most az eredeti cikknek azon részét olvashatjátok, amikor beszélgettünk. A teljes cikket ITT olvashatjátok.

Fásultság, lustaság, nem tanulás, elszakadt cérna

B. G./WMN: Milyen technikákat alkalmazhatunk akkor, ha túlsúlyba kerülnek a rosszabb pillanatok, természetesen azon túl, hogy mi magunk nyugodtak próbálunk maradni a legnehezebb helyzetekben is.

Sz. Sz.: Azt látom, hogy hajlamosak vagyunk nagyon sok mindenre ráhúzni azt, hogy „ahh, kamaszodik!”, és kampányszerűen kiakadni azon, hogy az adott feszkó vajon ebbe a kategóriába tartozik, vagy nem. Én ebben a témában nem hiszek a nagy beszélgetésekben. Amiben viszont nagyon hiszek, az a kölcsönösség. Ha azt látja a kamasz, hogy a szülei is emberek, akik ha hibáznak, képesek beismerni, vagy hoznak rossz döntéseket ugyanúgy, mint ő, akkor egy idő után empatikusabb lesz velünk. Tehát nemcsak nekünk kell empátiával fordulnunk feléjük, mert „jaj, hát kamasz!”, hanem nekik is felénk.

A szülőség nem egy szolgáltatás, amit a gyereknek adunk, és cserébe viszont bármit kérhetünk, ami éppen nekünk passzol, mert ez nem kiszámítható egy gyereknek, de egy felnőttnek sem.

Tehát, ha egy olyan kommunikációra váltunk (szerintem ezt bármikor el lehet kezdeni), amelyben magunkat, a szükségleteinket és az érzéseinket ugyanarra a szintre helyezzük, mint a kamaszokéit, akkor egy idő után egészen biztos, hogy változni fog a kapcsolatunk. Az erőszakmentes kommunikáció elsajátítását mindenkinek jó szívvel ajánlom.

B. G./WMN: Hogyan lehet kimozdítani a fásultságból egy életuntnak tűnő, de nagyon is érző kiskamaszt úgy, hogy ne érezze ezt erőszaknak részünkről?

Sz. Sz.: Általában ha azt látjuk, hogy a kamaszt nem érdekli semmi, „nem csinál semmit”, akkor azonnal az a megoldás ugrik be a többségnek, hogy elkezd javasolni saját magából kiindulva aktivitásokat, elkezd ötletelni, hogy mi mindent csinálhatna az a gyerek. Ezek sosem jönnek be, de azért mindig próbálkozunk, és mindig kiakadunk, hogy továbbra sem érdekli őt semmi. Kicsit ottmaradtunk a kisgyerekkorban, amikor tudtuk kontrollálni, hogy mit, mit ne és kivel játsszon stb. Első körben próbáljunk hátralépni, és megvizsgálni, vajon tényleg nem érdekli őt semmi, vagy csak az nem érdekli, amit mi szeretnénk, hogy érdekelje. Ha egyébként vannak társas kapcsolatai, lehet vele néha beszélgetni, de az a gondunk, hogy mindennap délben kel fel, akkor semmi baj nincs.

Ha nem ez a helyzet, és szeretnénk kimozdítani őt, akkor én azt javaslom, hogy mostantól soha többet ne ajánljunk semmilyen szuper programot neki, inkább adjunk feladatokat.

Furán hangzik, de ha valaki tényleg egész nap otthon ül, és a telefonját nézi, akkor ne szabadidős tevékenységet találjunk ki neki, hanem feladatot. Mire gondolok? Intézze el a postát, menjen el a boltba, szervezze meg a családi hétvégét, főzzön valamit, szerelje meg a leszakadt polcot. Mindig egyre hosszabb ideig tartó tevékenységgel bízzuk meg. Ezalatt olyan ingerek érik (érhetik), amelyek adják a történetet, a „történik vele valami” élményeket.

B. G./WMN: Mi történik akkor, ha romlik az iskolai teljesítménye, pedig tudja, hogy épp most kellene összeszednie magát ahhoz, hogy egy jobb gimnáziumba kerüljön az általában ilyenkorra már elviselhetetlennek tűnő általános iskolából menekülvén. Hogyan lehet motiválni a mindent tagadó korszakban egy kommunikációra képtelen gyereket?

Sz. Sz.: A kamasz alapvetően nem tanul. Általánosításnak hangzik, de lássuk be, hogy igaz. Azért nem tanul, mert ezer más dolga van, amivel szívesen foglalkozik. Akkor is, ha az a valami éppen a semmi. A tanulást mi, szülők, túltoljuk. Semmilyen felelősséget nem adunk a kamasznak, ezért a kudarc és a siker is közös élményünk. Tehát ha nem megy neki a suli, akkor noszogatjuk, és rettentő mérgesek vagyunk rá, hogy ő többre képes. Vagy éppen éjszakába nyúlóan nyüstöljük, hogy meglegyen a jobb jegy, miközben őt ez egyáltalán nem érdekli. Ezek után, ha valami tényleg sikerül neki, akkor nem azt érzi, hogy igen, megcsináltam, hanem azt érzi (és éreztetjük), hogy ez azért nem ment volna, ha én nem vagyok ilyen erőszakos, ugye? Nagyon sok jó tanuló kamaszt látok teljesen szétesve attól a tehertől, amit a szülei nyomnak rá.

Ha „helyzet van”, tehát felvételi jön, akkor sem működik másképp egy gyerek, mint ahogyan eddig. Egy tizenkét-tizennégy éves kamasz nem olyan tudatos, mint egy érettségiző majdnem felnőtt. Én azt javaslom, hogy próbáljuk a lehető legtöbb dolgot rábízni, ha segítséget kér, mindig segíteni, és biztosítani őt arról, hogy ha sikerül, az kizárólag az ő sikere lesz, de ha nem sikerül, sajnos az is az ő felelőssége.

B. G./WMN: Mi az, amivel a szülő is segíthet saját magán, ha érzi, hogy bekerültek egy rossz, lefelé vezető spirálba, és nála is elszakad néha a cérna?

Sz. Sz.: Ez az egyik kedvenc témám. Nagyon sokan vannak ebben a helyzetben, és egy részük bizony feladja. Azt mondja, hogy elfáradt, belefáradt, nincs arra ideje, hogy foglalkozzon vele, már mindent megtett, már nagy a gyerek. Miközben mindannyian tudjuk, hogy a szülő részvétele ebben a korban is ugyanolyan fontos, mint kisgyerekkorban. Ha elengedjük, akkor jó esély van arra, hogy a kamasz a kortárs csoportokban találja meg azt a kapaszkodót, amit a szüleitől várna. A rossz hír az, hogy a kortárs csoportoknak teljesen más a szerepük.

Van erre egy nagyon jó gondolat a Gordon Neufeld–Máté Gábor szerzőpáros A család erejecímű könyvében:

„Némely szülő kerüli, hogy irányt mutasson, abban a naiv hitben, hogy elegendő teret kell hagynia a gyermeknek ahhoz, hogy kifejlessze a saját belső vezetőjét. Csakhogy ez nem így működik. Csak a lelki érettség adhat igazi önállóságot. Bár a gyermekek fejlődése szempontjából fontos, hogy az érettségüknek és a koruknak megfelelő választási lehetőségeket kapjanak, azoknak a szülőknek, akik elvből nem adnak tanácsokat és útmutatást, végül fel kell adniuk a szülői szerepüket.” 

Két utat látok ebben a kérdésben. Az egyik az, hogy kellő önismerettel gondoljuk végig, mik azok a triggerek, amelyekre ugrunk. Tehát mi az, ami engem felidegesít, és nem tudom magam kontrollálni, kiabálok, megsértődöm stb.

Ha tudatosan figyelem magam, amikor a kamasszal kommunikálok, akkor nagyon sok vita elkerülhető, mert egyszerűen nem „veszem magamra”, amit mond, nem csinálok belőle ügyet. Érdemes kipróbálni.

Nekem volt olyan, hogy annyira meglepődött a fiam, amikor nem úgy reagáltam valamire, mint addig, hogy el is nevettük magunkat a döbbenettől.

A másik út pedig a mediáció. El kell menni egy mediátorhoz, aki „közvetít” a kamasz és az anyja/apja között. Néhány találkozás megdöbbentő eredményeket hozhat. Nagyon hatékonynak tartom ebben a kérdésben ezt a módszert, amit egyébként mediátorként én is használok.