Előre bocsátom, szentimentális leszek. Olyannyira, hogy ha egyszer visszatér belém a jól ismert szarkazmus, talán még szégyenkezni is fogok. Most azonban ez van bennem, és kikívánkozik. Salát Janka írása.
Felebaráti szorongásoldás
24 órával a háború kirobbanása után a sokk és szorongás első, mindent elöntő hullámának átmeneti csillapodásával tudtam, hogy ha nem veszek részt tevőlegesen valamiben, ami a háborúval kapcsolatos, akkor rövid úton meg fogok bolondulni.
Két nappal később a hitvesi hálószobánk már készen állt arra, hogy egy családot fogadni tudjunk.
Férjem a nappali kanapáján, én a három kislánnyal összezsúfolódva a gyerekszobában, a hálószobában pedig Bábuska, anya és két kisgyerek.
Szent életű barátaim rögtön Jézust vélték felfedezni szívemben, hivatkozva Máté evangéliumára: „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt, 24 40).”
Nekem ez túl csöpögős, ennél én sokkal önzőbb vagyok. Oké, bizonyára
van bennem valamifajta felebaráti szeretet, de számomra azért egy nagy adag szorongásoldás
és egy nagy adag kalandvágy is társul e kívülről oly nemesnek és önzetlennek tűnő cselekedetben.
Mielőtt a gyerekeim megszülettek, sokat utaztam a világban, 2009 óta azonban alig tettem ki a lábam Magyarországról. Ha nem mehetek világot látni, a világot hívom a házamba. Olyan ez, mint a bungee jumping: beleugrani valami egészen ismeretlen kalandba, ami igencsak megnöveli az adrenalinszintemet. A segítségnyújtás olyan, mint egy drog: ha ebben a krízishelyzetben nem vennék részt tevőlegesen, komoly elvonási tünetektől szenvednék.
A történetünk – első rész
Miután bábuskáék továbbálltak Lengyelországba, pár nap után a Nyugatiból telefonált a civil szervezet, amivel kapcsolatba kerültem, hogy négy fiatal keres menedéket, önkéntes segítők kocsival elfuvaroznánk hozzánk. Mondtam, hogy persze hozzák, négy felnőttet ugyan hosszú távra nem tudunk bevállalni, de néhány napig összehúzzuk magunkat. Az én fejemben a „négy fiatal” az négy huszonéves ukrán lányt jelentett, eszembe sem jutott, hogy férfit is átengednek a határon.
A valóságban három nigériai férfi és egy nigériai nő szállt ki a kocsiból.
Éppen két munkahelyem között rohantam haza egy órára fogadni őket, meg lecsekkolni, hogy a taknyos-lázas-fosós-hányós gyerekeim a nagymamával hogy boldogulnak. A nyolcvanéves anyósom a szeretet és elfogadás példaképe! Számára semmi nem volt természetesebb, mint az, hogy segít, amikor megkértem, hogy a 3 beteg gyerek mellett ugyan már négy nigériai egyetemistát is istápoljon.
A 3 beteg gyereknek pedig egy percig nem volt kérdés, hogy maximális nyitottsággal, örömmel és izgatott lelkesedéssel fogadják a számukra egzotikus vendégeket.
A férjem nem lelkesedett az ötletért, hogy 3 vadidegen férfi fekszik a 3 kislányunk helyén, de elfogadta a helyzetet.
Aztán jött az éjszaka: én és a két betegebb gyerekem egy ágyban, reggelre minden ágynemű háromszor lehányva, cserére nincs lehetőség, mert a vendégek alszanak benne, az utolsó csepp Nurofen is elfogyott, a hajnalt hűtőfürdővel kezdtük,
és akkor na… volt egy mélyrepülésem.
Ennek a négy egyetemistának minden felmenője egy évtizedik dolgozott azért, hogy a családból egy ember Európában tanulhasson. Elmenekültek a pokolból, és belecsöppentek egy másik pokolba, most pedig földönfutók, se kutyájuk, se macskájuk az Európai Unióban, egy oldaltáskával érkeztek a Nyugatiba.
Azzal, hogy befogadtam őket pár napra, valahol felelősséget vállaltam azért, hogy ne váljanak földönfutóvá.
Ugyanakkor az összehányt ágyneműben két hűtőfürdő között, amikor a gyerek még össze is fossa magát, de a vécé foglalt, ezért megy minden a bugyiba – szóval ebben a hajnali lelkiállapotban azt éreztem, hogy erre a nemes feladatra, hogy négy szerencsétlenül járt orvostanhallgatót felkaroljak, nem vagyok képes. Egy hétig igen, de hosszabb időre nem.
A történetünk – második rész
Felhívtam a civil szervezetet, hogy tudnak-e máshol szállást biztosítani, de azt mondták, vigyem vissza őket a Nyugatiba, ott hátha találnak mást. Na – mondom – basszus, nem csereüvegek, hanem emberek vannak nálunk.
Ezek után kiposztoltam egy meglehetősen összeszedetlen és kétségbeesett üzenetet a facebook-ra, hogy van-e valaki, aki átveszi tőlem ezt a felelősséget.
És ekkor történt meg a csoda, amit tényleg nem tudok mással magyarázni, csak az isteni gondviseléssel. Ismerősök és ismeretlenek jelentkeztek, írtak, hívtak, hogy ők vállalják. Csak ültem a számítógép előtt és bőgtem a meghatottságtól.
Olyan közhelyes gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mint például az, hogy a világon sokkal több a jó, mint a gonosz, csak a gonosz sokkal hangosabb. Egyelőre.
Egy nap sem telt belé, és már egy Louis Armstrong-hangú nigériai prédikátor spirituálékkal megtűzdelt istentiszteletén ültünk, én meg két órán keresztül csak bőgtem, amikor átjárt annak a boldogsága, hogy most valami igazán fontosat adok ennek a négy embernek. Sokkal többet, mint szállást pár éjszakára. Néztem az ő átszellemült arcukat, imájukat és könnyeiket, éreztem, hogy ők itt otthon vannak. Elöntötte szívemet a hála a távoli ismerősöm iránt, akire most már igaz barátnőként tekintek, amiért elvezetett minket erre a helyre, és kapcsolatai révén minden lehetséges úton segíti a fiatalokat – olyan szívvel és lelkesedéssel, hogy ha csak írok róla, már megint elsírom magam.
Elöntötte szívemet a hála mindazokért a jelentkezőkért, akikhez vihetem őket. Persze, így, hogy már nem fenyeget a holtomiglan-holtodiglan, befigyelt az önzőségem: azonnal nem adom őket, még élvezni akarom a bájos, jópofa, intelligens társaságukat néhány napig. (Fosós-hányóst magunk mögött hagyva azért ez egyszerűbb. )
Kezdem azt hinni, hogy ezt a négy embert csak a Jóisten küldhette hozzám.
Az utóbbi hónapokban annyira átjárta lelkemet a harag a közélet, a választás, a politikai elit, a pedagógusok helyzete, az emberek taplósága majd a háború kapcsán a világ gonoszsága miatt, hogy mentőövként érkezett annak megtapasztalása, hogy a sok rossz mellett mennyi jóság van az emberekben.
Nem utolsó sorban átjárja lelkemet a melegség, amikor a megrögzött status quo-szerető férjem, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy a saját ágyán kívül máshol is lehet aludni, kérdőjelek nélkül állt mellém és vállalja a kényelmetlenséget. Talán a legnagyobb boldogság mégis az, amit a gyerekeimen látok.
Az elkényeztetett, seprűt-felmosót csak hírből ismerő leánykáim kisangyal módjára takarították a szobáikat, és nem volt kérdés, hogy átadják ágyukat bárkinek, aki szükséget szenved. Basszus, lehet, hogy van valami, amit az elmúlt 12 évben mégis jól csináltam anyaként?
Nem szeretem azt a szót, hogy menekültek. Nekem ők nem menekültek. Nekem ők emberek, akikből néhány év múlva orvos lesz, talán épp egyikőjük fogja egyszer megmenteni az életemet (főleg, ha Magyarországon rekednek).
Oszd meg a véleményed velünk!