Hiszek magamban. Tudom, hogy a helyemen vagyok.

Amióta kitaláltam az Anyaparát sokkal inkább figyelem a környezetemben (úgy is, hogy nem ismerem) lévő embereket. Akik ismeretlenül is inspirálhatnak. Akik újra (vagy éppen először) kitalálták magukat. Akik kamasz gyerekkel élnek.

Akik megmerték tenni, kimerték mondani.

Nem azért, hogy jobban látszódjanak, hanem azért, mert ezáltal lettek önazonosak. Nem mellesleg értéket teremtenek, nemcsak maguknak. Egyre többen vannak, egyre nagyobb erőt képviselnek. Legalábbis számomra. Őket szeretném nektek bemutatni, akár úgy, hogy személyesen találkozom velük és a beszélgetésünket elolvashatjátok majd, akár úgy, hogy látatlanul idézem őket (természetesen az engedélyükkel). A listámon már most tíz ilyen ember van…

A gondok tanítottak leszámolni az illúzióimmal

Van egy nő, akit személyesen nem ismerek, de „beszélgettünk” már a Facebookon. Rita (Ne pánikolj, sportolj!)évekkel ezelőtt pánikbeteg volt, aztán elkezdett sportolni autodidakta módon. Ezreket motivál a gondolataival, hozzám nagyon közel áll valami megmagyarázhatatlan ok miatt. IDE kattintva tudhattok meg többet róla. Szó szerinti idézet következik tőle:

„Anyuval beszélgetek. A terveimről. Arról, hogy az újságírás megjósolható befejezése után mit fogok csinálni. Az edzői munkámról, a készülő sportruházatomról, a határidőnaplóról, a honlapomról, a logómról, a motivációs tréningekről – ezek mind-mind szervezés/tervezés alatt vannak -, a cégekről, amelyeknek nemrég kezdtem el dolgozni, a rengeteg napi teendőmről, az edzéseimről, az úszásról, a futás újrakezdéséről.

Aggódik, hogy lehet-e egy seggel nyolc lovat megülni.

De megnyugszik, amikor mondom, hogy a pániknak nyoma sincs, igenis tudok ilyen sokfelé figyelni, még ha estére brutálisan el is fáradok fejben. Sokszor hazavezetni is alig tudok. De az edzés feltölt és újra sokat olvasok, az is kikapcsol. Meg töltekezem a szeretteimből is.
Olykor persze nyomaszt, hogy magamra vagyok utalva,

mindent nekem kell kitalálnom, megszerveznem, mindenről én döntök,

és még arra is kell figyelnem, hogy átalakítsam a kissé „Terézanyás” szemléletemet, de az igazat megvallva inkább motivált vagyok. Ugyanazt az erőt érzem magamban, mint amit az életem összeomlásai idején tapasztaltam meg. Kezdem azt hinni, hogy tényleg „válságmenedzser” vagyok. Gondok idején felszívom magam és megsokszorozódik az erőm. Kreatív leszek, nyitott az újra, befogadó és bátor.

Hiszek magamban. Nem tudatosan. Ösztönösen.

 

Tudom, hogy van mondanivalóm, és hogy azt képes vagyok érthetően átadni másoknak, tudom, hogy van üzenetem, érzem a lendületet, biztosan tudom, hogy a helyemen vagyok.

Sokáig bántott, hogy a házasságom nem sikerült, egy ideig úgy éreztem, hogy attól a kapcsolattól nem kaptam semmit, nyomasztott, hogy a legszebb éveim mentek rá a férjem gyógyulására. Gyakran fájt, ha láttam egy jól működő párkapcsolatot, sokszor elgondolkoztam, hogy „uramisten, hol tarthatnék, ha nem ment volna el közel 15 évem egy ilyen terhelt házasságra”.
Most már tudom, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Nekem le kellett mennem a poklok legaljára, hogy a teljes kétségbeesés kilúgozzon. Hogy a gyenge nő megedződjön, hogy a személyiségem új formát öltsön, hogy a kishitűség átalakuljon bennem belső hitté, hogy ne függjek senkitől, hogy ne féljek egyedül…
A bajok formáltak azzá, aki vagyok. A gondok tanítottak leszámolni az illúzióimmal. A próblémák tettek alkalmassá arra, hogy a valóságot a maga tökéletlenségével is szépnek lássam.

Anyu hallgat. Majd ennyit mond: „mennyire más ember lettél…”
Tudom. Egy kényelmes élet nem formált volna ilyenné. Nem vágyom másra, mint amim van. Tudom, hogy mindent időben f

ogok megkapni, amit meg nem kapok meg soha, az valószínűleg nem is kellett igazán…”

Ritának nemsokára megjelenik az első határidőnaplója a Reálszisztémánál, motivációval, tippekkel, „számonkéréssel”. Gondolatokkal, tanácsokkal, praktikus tudnivalókkal. Tervekkel, vallomásokkal, visszacsatolásokkal. Az Anyaparán még biztosan hallotok róla.

Fotó: aszerző fotója és pexels.com