Így lett Magyarországon Michelle Obama könyve

Hányszor hallottam, legyek elfogulatlan. Magamat hagyjam ki a képletből. Nem jó újságíró, aki nem tárgyilagos. Ha kell, hát vállalom, a szabályok szerint nem vagyok jó. De talán épp Michelle Obama és a könyve kapcsán nem is kell ezeknek a szabályoknak megfelelnem. Akárhonnan nézem, elfogult vagyok, és nem akarok tárgyilagosan írni róla, a kérdéseim sem voltak tárgyilagosak. Így az interjúalanyaim, a Michelle Obama „Így lettem” magyar fordítói, Andó Éva és Weisz Böbe válaszai sem. Nem lehettek azok, hiszen már réges-régen vége volt az interjúnak, de mi még mindig beszélgettünk. Kárpáti Judit interjúja.

Az asztalon a könyv, rajta Michelle mosolyog, ő is velünk van. Négy negyvenes nő, akik megengedik maguknak az érzelmeskedést, hogy mindannyian szeretünk megölelni másokat, kimutatni az érzéseinket.

Megegyezünk, nem véletlen, hogy Éva és Böbe kapták a feladatot, ahogy az sem, hogy én lehettem, aki velük beszélget. Michelle Obama minket is összehozott. Hogy róla és a könyvéről, ezáltal saját magunknál fontosabb dolgokról is beszélgessünk.

Ami először megfordul laikusként az ember fejében , hogyan milyen szempontok alapján érkezik egy felkérés, miért éppen benneteket választottak erre a feladatra?

Andó Éva: „A kiadó felelős szerkesztője, Dufka Hajnalka választotta ki a mi párosunkat. Egyébként azért volt szükség két fordítóra, mert nagyon szűk,

nagyjából másfél hónapos határidővel kellett a könyv fordításának elkészülnie. Egyetlen fordító nem lett volna képes lefordítani ilyen rövid idő alatt.”

Weisz Böbe:„Évával két különböző területről jövünk. Ő nyelvész, egyetemi oktató is, erős rálátása van számos területre és hihetetlen alapos. Ez utóbbiban én is kérlelhetetlen vagyok, és főállásban dolgozom fordítóként. Ennél a könyvnél nagyon fontos szempont volt, hogy egy olyan csapat álljon fel, amelyik tényleg észreveszi a „vészjelzőket”. Így hívjuk ugyanis, amikor egy szó vagy kifejezés könnyen lefordíthatónak tűnik, de közben ösztönből érzed, hogy van a háttérben valami más értelmezés. Olyan embereket kellett összeszedni, akik rendelkeznek ezzel a háttértudással, kellő szakmai tapasztalattal.”

Mondj egy példát a könyvből, amikor az ösztöneid segítettek!

W.B.:„Az egyik kedvencem, amikor arról ír Michelle, hogy a fiatal Obamát kinevezték az egyik leghíresebb jogász szaklap főszerkesztőjének, és mennyire büszke volt, amikor megjelent egy cikk egy fotóval a The New York Times-ban, ahogyan boldogan feszít a „kabátjában”. Bár a „coat” szót használja, gyanús volt a dolog. Hiszen mégiscsak az ifjú Barack Obamáról van szó, egy laza, fiatal férfiról, nem biztos, hogy az a kabát tényleg olyan kabát.

Úgyhogy nekiálltam és előtúrtam a net bugyraiból a lapszámot, amely szerencsére digitalizálva volt, és megtaláltam az emlegetett képet. Amin nem kabátot, hanem egy dzsekit visel. Apró dolog, de nem mindegy. Mert nagyon sokat elárul egy fiatalemberről, hogy kabátot vagy dzsekit hord.”

A.É.:„Ugyanígy dolgozom én is. Sokszor a határidő rovására is őrült módon nézek utána a dolgoknak. Talán pont ezért is eshetett kettőnkre Hajni választása. Ehhez a könyvhöz szükség volt erre a munkamódszerre.”

Ma már az olvasónak is teljesen más egy önéletrajzi könyvet elolvasni, mint harminc évvel ezelőtt. Olvasás közben én is folyton a netet böngésztem, mire végeztem a könyvvel, ismertem a lányaik összes nyilvános szereplésén viselt ruháit is. A fordításhoz akkor a konkrét szavakon túlmutatóan is kutattatok?

W.B.: Sok ifjúsági regényt is fordítok, így megszoktam, hogy a hitelesség kedvéért „elmegyek a helyszínre”

a Google Maps-szel és virtuálisan körbesétálok. Itt ugyanezt csináltam, megnéztem a lányok iskoláinak a környékét, elmentem Afrikába Barack nagymamájának a házát felkutatni. Ott például annyira kevéssé van befotózva a környék, hogy el is tévedtem a pusztaságban.”

Azért is szerettem ezt a könyvet olvasni, mert annyira szépen fogalmaz és van egy olyan őszinte stílusa, ami az amúgy is érdekes tartalmat még szerethetőbbé teszi. Szerintetek Michelle egymaga írta a könyvet?

A.É.:„Biztosan nem tudjuk, hogyan készült, de ebben a műfajban általában egy csapat munkája van benne.”

W.B.:„Ez abból is sejthető, hogyvannak hangszínváltások a könyvben. Van egy hang, ami „nagyon Michelle” és egy másik, ami a líraibb leíró részeké.Bizonyos helyeken, amikor Chicagóról ír, az a benyomásom, hogy egy ennyire karakteres, karakán nő sokkal szikárabban fogalmazna, nem ennyire festőien talán.”

Ezzel párhuzamosan ti is ketten fordítottátok a szöveget, azaz a könyvnek ebben is át kell esnie egy csiszoláson, amikor kettőtök szövege egységessé válik. Hogyan lehetett áthidalni ezt a helyzetet?

A.É:„Itt jön a képbe Illényi Balázs, a szerkesztő. Ő volt az első, aki egyben olvasta magyarul, és szerencsére nagyon boldog volt az eredménnyel. Valószínű, hogy a fordítási stílusunk hasonló, és ez megint csak arról tanúskodik, milyen nagy körültekintéssel választották ki a könyvet gondozó csapatot.”

Még a legszuperebb munkáknak is mindig van egy olyan része, ami feladja a leckét az embernek. Ennél a könyvnél mi volt ez a tényező nektek?

W.B.:„Nagyon fontos követelmény volt, hogy a valóságnak megfelelően ábrázoljuk magyarul is az eseményeket, helyszíneket, hogy minden pontosan leellenőrizhető és hiteles legyen. Másrészt az egész könyv nagyon személyes, tehát el kellett találnunk azt a hangot, azt a hangszínt, amely visszaadja azt, amilyennek őt ismerjük. Ne csússzon el a fordításban semmilyen irányba a karaktere, ne csináljak szigorúbbat vagy kevésbé érzelmeset se belőle.”

A.É: „Igen, mert miközben érzelmes, van egy szókimondó, határozott, nem kertelő, nagyon is a földön járó oldala Michelle-nek. Ezt viszont nem szabad lágyítani, mert akkor hazudunk.”

Nagyon vártam, mit fog írni Trumpról, és tulajdonképpen elég kevés szó esik róla, az viszont kendőzetlen vélemény.

W.B.:„Aki ír, tudja, hogy épp az ehhez hasonló politikai állásfoglalásokat kell a legpontosabban megfogalmazni. Amerikában a könyv a hazainál jóval nagyobb hangsúlyt kap, de magyarul is ugyanilyen gondossággal kell megfogalmazni Michelle véleményét.

A.É.:„Mivel én fordítottam a könyvnek azon részét, ami a Fehér Házban „játszódik”, nagyon ügyeltem, hogy minden egyes szó, nüansz helytálló legyen a politikai zsargonban. Rengeteg olyan kifejezéssel találkoztam, ami afféle nyelvi banánhéj, a pontosság ez esetben még fontosabb volt.”

Maga a fordítói munka egy csomó titkot rejt előlünk, akik csak kényelmesen kézbe veszünk egy könyvet, és magyarra fordítva elolvassuk. De ez a könyv, úgy sejtem, még több kulisszatitkot rejthet.

A.É:Jóval részletesebb és nem egy, hanem egyből két szerződést kellett aláírnunk, az egyik egy titoktartási nyilatkozat volt.

Olyannyira szigorú szabályok között dolgoztunk, hogy még a nővéremnek, a legjobb barátnőmnek sem mondhattam el, min dolgozom. Ő aztán utóbb a Facebookra posztolta is, hogy nem véletlen, hogy eddig is rám bízta, és ezután is rám fogja bízni a legnagyobb titkait.”

W.B.:„Más könyvek fordítása közben rendszeresen megosztom a közösségi médiában a buta, de sokszor nagyon vicces és sok másról árulkodó elírásaimat, amiket a villámgyors gépelésnek „köszönhetek”. Ez esetben erről szó sem lehetett, mert egy-egy szóból is sejteni lehetett volna, min dolgozom. A legszűkebb család azért kitalálta, hogy itt most valami fontos zajlik, látván az ádáz tekintetemet.

Ami nagy kihívás volt, hogy a fordítás közben nem lehettünk online azon a gépen, amin dolgoztunk, azaz amin az eredeti szöveg nyitva volt, nehogy valami kiszivárogjon. A munka végére már annyira paranoiás lettem, hogy azon gondolkodtam, hogy mi van, ha a Google algoritmusa rájön arra, min dolgozom.

De aztán azzal nyugtattam magam, hogy nem jelentkezett a titkosszolgálat akkor sem, amikor egy nyomozós könyvsorozatot fordítottam, és a kokaintól kezdve számos gyanús kulcsszó szaporodott meg a keresőmben.”

A.É.: „Ilyen félelmeim nekem is voltak, amikor a folyton a Fehér Ház körül lófráltam a térképen. De elmentem abba a New York-i étterembe is, amiről szó van a könyvben, sőt az étlapjukat is átböngésztem. Szóval gyanús alak lehettem volna azzal, hogy folyton a nyomukban jártam.”

Mennyiben van jelentősége számotokra annak, hogy Michelle most 54 éves? Hogy megélte és sokat ír is a könyvben arról, hogyan növekedtek fel a gyerekei, milyen nevelési elvek mentén terelgette őket? Azaz előttünk negyvenesek előtt jár, közben mégis hozzánk nagyon közel.

W.B.:„Nálam pont 10 évvel idősebb. Számomra lélektanilag nagyon izgalmas volt, hogy épp a választás idején volt velem egyidős.”

A.É.:„Ez nekem is nagyon fontos volt, így jobban tudtam vele azonosulni. Ebben aztán az is sokat segített, hogy

bár nagyon kedveltem az Obama házaspárt, soha nem gondoltam arra, hogy ők is egy szál rövidnadrágban és strandpapucsban járkálhatnak otthon, azaz a Fehér Házban. Hogy Barack, ahogyan az én férjem is, azzal indítja a gyerekeket első nap az iskolába, hogy „Aztán ne túrjátok az orrotokat!”

Úgyhogy ezeket a részeket nagyon szerettem, és sokszor újraolvastam. Mert nagyon klassz dolog, hogy felismerték, az embereket ma meg kell szólítani.”

Hogyan lehet valami újba kezdeni egy ilyen markáns anyag után?

W.B.: „Amikor kész vagyok egy könyvvel, akkor rászámolok egy kéthetes átállási időt, és ilyenkor előveszek valami nagyon megbízható magyar szerzőt, hogy egy kicsit visszaálljon az agyam arra, hogy hangzik egy igazi magyar szöveg. Mindig az adott könyvhöz szoktam választani. Volt úgy, hogy Lesznai Annát olvastam vagy Kaffka Margitot, mert olyan típusú volt a szöveg, hogy épp ez segített.  Nagyon érdekes, hogy ez előtt a munka előtt és utána is sok-sok női szerzőt olvastam.”

Akkor az sem mindegy, hogy női vagy férfihang kapcsol ki vagy hangol rá a munkára?

W.B.:„Nem mindegy. Másképp írnak a férfiak. Azt mindannyian látjuk, hogy a magyar irodalomban a nőkről nagyon sokszor férfi szűrőn keresztül olvashattunk.

Borzalmas női sorsokat ismerhetünk meg például Kosztolányinál, Móricznál, de mégiscsak egy férfi szemszögén keresztül. Azért az elég új a századunk második felében, hogy a nők magukról, a maguk szavaival szólnak. Az „Így lettem” pedig egy ilyen írás.”

Miért tartjátok fontosnak ezt a könyvet, mi az, ami miatt a saját életetek szempontjából meghatározó, azon túl, hogy örökre kapcsolódtok a szavaihoz a magyar fordításon, a ti saját szavaitokon keresztül?

A.É:: „Számomra óriási élmény volt az a fajta történetmesélés, amelynek nem az önmagáért való sztorizás a lényege. Bár nagy divat ma a „storytelling”, ami jó, de

Michelle minden egyes története mögött van valami mélyebb tartalom, amiért azt megosztja az olvasóval. Leginkább az, hogy a tudással kiemelkedhetsz, hogy semmi nincs ingyen, és sokat kell dolgozni. Mégis mindezek mellett lazának és szimpatikusnak lehet maradni.

Azt gondolom, hogy az Obama korszak Amerika egyik aranykora volt, amikor felkarolták a fiatal tehetségeket, amikor a Fehér Ház egy friss és üde hangot képviselt.”

W.B.:„Az én viszonyom talán kicsit más a könyvhöz, mert nagyon hasonló háttérrel rendelkezem, mint Michelle. Munkás-paraszt családból származom, ahol a felmenőim közül senki nem tanulhatott tovább, anyukámnak 16 évesen el kellett mennie dolgozni.

Egy régi parasztházban éltünk a családommal, a három testvéremmel a tetőtérben kaptunk helyet, a hátsó traktusban velünk éltek a nagyszüleim. Így ismerem azokat a kereteket, amiket a terek szűkössége okoz, és amelyek tolják felfelé, kitörésre sarkallják az embert.

A mai napig érzem, hogy bár már értelmiségi életet élek, ebbe még nem, és abba a közegbe, amiben felnőttem, már nem tartozom. Kicsit tétován állok a világban; hogy mi van akkor, ha az otthonról hozott családi mintáimmal valahogy úgy fogok reagálni egy helyzetre, ahogyan mások szerint tilos?

Ezért számomra nagyon is átélhető, ahogyan Michelle az ösztöneitől vezérelve, bár minden protokoll szabályt megszegve megöleli Erzsébet királynőt. A Robinson család történeteivel végig egy hullámhosszon rezonáltam, a különbség „csupán” annyi, hogy a bőrszínem alapján nem tartozom a kisebbséghez. Talán pont ennek kapcsán pedig az egyik legfontosabb kérdés, ami bennem megfogalmazódott, vajon

eljut-e, vajon hogyan jut el ez a könyv és az üzenete a tehetséges gyerekekhez, vagy épp azokhoz a cigány, fiatal lányokhoz, akiknek itthon erre igazán szükségük lenne?”

Fotó: a szerző saját fotói és hvg.hu