A fiaim nyári gyerekek, a kisebbnek pár napja volt a születésnapja. Miközben néztem, ahogy a 17 éves bontogatta az ajándékát, elmerengtem azon, amikor még kicsi volt. Drixler Imola írása.
1 évesen még nagyon fontos volt, hogy autó legyen a tortán.
Vagy traktor, mozdony, de mindenképp valami férfias erőjelkép. Nem, nem lehetett kiegyezni marcipán rókával, csakis valami jármű állhatott büszkén a hatalmas tűzijáték és a gyertya mellett.
Akkor még tortát sütöttem, hagytam, hogy beletenyereljen és a füle is túrókrémes legyen.
17 évesen már közli, hogy milyen ízű tortát szeret és nem, marcipán férfi erőjelképet nem kér rá.
Tűzijáték, gyertyafújás az legyen. Nyilván. Már nem hagyom, de a füle most is túrókrémes lesz a tortától. Ez már nem fog változni, érzem.
3 évesen még az ölemből ette a tortát,
csillogó szemekkel leste a gyönyörű papírba csomagolt ajándékot és remegve bontotta ki, vajon benne lesz-e a hőn áhított tűzoltóautó, vonat vagy egyéb férfias erőjelkép, tudjátok. Benne volt.
Onnantól kezdve, a gyereket elvesztettük: ő és az imádott erőjelkép eggyé váltak. Földre feküdt, izgatottan ugrált, kipirosodott az arcocskája és látszott a földöntúli boldogság a pofikáján.
17 évesen már inkább én ülhetnék az ölébe, de mindkettőnk örömére nem teszem.
Örömmel konstatálom, hogy csillog a szeme még most is, miközben bontogatja az ajándékot. Ugyanolyan aprólékosan és finoman próbálja a papírt megóvni, mint kicsi korában. Akkor azt hittem, ez valami abnormális dolog, hogy nem tépi szét a csomagolást. Mára már elfogadtam.
A szeme most is csillog és széles mosolyra húzódik az arca (már nem pofika, ez már nem az) az ajándék láttán. Nem ugrál, nem fekszik a földre az örömtől.
Volt most egy ajándék, aminél csönd lett és könnybe lábadt a szeme. Ahogy mindenkié. Ha azt látom, hogy a gyerekem szeme könnybe lábad, az enyém is rögtön. Ez már így marad, érzem. Tudom, érzékeny vagyok.
A bátyja ősszel Londonba költözik, egyetemre. Tőle kapott egy csomagot és mellé egy plusz ajándékot. Ez a plusz ajándék pedig a következő:
félrerakott egy repülőjegyre való összeget, amit az öccse bármikor beválthat, ha ki szeretne menni hozzá. Rögtön megveheti a jegyet és egyből repülhet.
Nagyon megölelték egymást, mindkettejük szeme könnyes volt. Itt elszorult a szívem. Az örömtől. Azt éreztem, hogy valamit jól csináltunk ezzel a két gyerekkel, ha ennyire jó testvérek lettek.
6 évesen még úgy fotózhattam őket, ahogy csak akartam.
Mama szemefénye vigyorgott a kamerába az ittrepülakismadárra. Hozzámbújt és a kövér karocskáival átölelt. Mami ezt élvezte. Kölök is.
17 évesen kínosan feszeng, ha meglátja a telefont kamerává változni.
Könyörögni kell, hogy egy árva fénykép készüljön. Legyen kép, amit majd mutogathatnak öregkorukban a gyerekeiknek. Ha rajtuk múlna, nem lenne. Nem adom fel könnyen, kitartó vagyok. Ennek hatására a srácok kajla üzemmódba váltanak és ittrepülakismadár vicsorgást mímelnek.
Közben hallom, a „Csináld, előbb szabadulsz!” sziszegést a foguk közt, de letojom. Kell a kép. Kell, hogy megmaradjon a pillanat így is.
10 évesen gyerekmenüt kért az étteremben.
Halrudacska vagy csirkemell korongot, szigorúan ketchuppal. Az olyan, mint a köret. Borzalom. De ez van, elveket feladva, ketchupot evett a gyerek. Mellé szörpöt vagy fantát, colát. Igen, az elveket itt is sutba dobtam.
17 évesen tüzetesen átnézi az étlapot
és gourmandként alaposan végig gondolva, kiválasztja a számára leginkább ínyenc fogást. Kísérletezik, mindent meg akar ismerni. Sört kér. Rám néz közben, én bólintok. Megvan az a nézés, amikor 2-3 évesen olyat csinál a gyerek, amiről tudja, hogy nem szabad, de csinálja és közben a feszítsük-a- határt-meddig-bírja-a-mama nézéssel stíről?
Na, ilyen nézés volt. Összenevettünk. Tudom, hogy este buli van, úgyis lesz egy pohár sör. Könyörgöm, mondd, hogy csak egy pohár sör!
12 évesen még sokáig játszottunk, tortát ettünk, gyerekpezsgőt ittunk, későn feküdtünk le.
Kimaxoltuk a szülinap minden együtt töltött percét.
17 évesen étterem után csókot lehel édesanyja orcájára és a bátyjával lelépnek a haverokkal tovább ünnepelni.
Nem gondoljuk tovább a buliban történteket.
Este mustráltam a fényképeket. Volt egy, amivel nem bírtam betelni. Ez egy véletlenül elkapott pillanat volt. Hárman vagyunk rajta. Egymásra nézünk, de mindenki valaki másra.
A tekintetek és szemek mindent elmondanak hármunkról, a kapcsolatunkról, rólunk.
Lehet, hogy nem bújik, nem ölel gyakran és nem törli belém a tortás pofiját, amikor puszit ad…de így nézünk egymásra. És amíg így nézünk egymásra, addig minden rendben van. Ugye?
Fotó:pexels.com és a szerző saját fotója
Oszd meg a véleményed velünk!