Anyám egyedül nevelt két éves koromtól. Az apám annyira volt az apám, amennyire valaki az lehet 1400 km-ről. Nem igazán.
Két szenteste volt, amit együtt tölthetett a családom. Emlékszem a 1,5 éves karácsonyomra, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Körben sínen zakatoló kisvonat, a testvérem térdét látom magam előtt , én pedig guggolok a harisnyás lábaimmal a hatalmas csillogó fa előtt. Ennyi. Rá pár hónapra az apám és a bátyám eltűnt az életemből. Drixler Imola írása.
Anyám varázsolta a karácsonyokat
Minden tőle telhetőt megtett, hogy jó sokáig hihessek az ünnep misztériumában. Kislányként sosem léphettem be a nappaliba aznap már. Ő eltűnt a szobában, az ajtót becsukta és ukázba adta, hogy oda nekem nem szabad bemennem estig. Mert ha mégis megtörténne ez, akkor az angyalkák nem jönnek és nem hozzák az ajándékot. Gyerekek nem láthatják őket. Én persze remegő gyomorral lábujjhegyen odasompolyogtam és leskelődtem a kulcslyukon.
Láttam fényeket, anyám ellibbenő alakját, hallottam csörgést, motoszkálást és izgatottan vártam, hátha meglátom mégis a fehér szárnyakat.
Anyám gyorsan járkált egész nap, mosolygott, nem beszélt sokat. Majd este, sötétedéskor egyszer csak megszólalt egy kis csengettyű. Nem tudom, hogy csinálta, de a becsukott ajtó mögül hallottam a csilingelést, Ő pedig ott állt mellettem a szobámban. Tudtam, hogy eljött a pillanat. Szaladtam és feltéptem az ajtót. Óriási fa, csillagszórók, cérnán lógó szaloncukrok, az általam készített díszek és körbe ajándékok. Emlékszem, egyszer egy kabátka volt kiterítve csodaszépen.
Mesésen elrendezte az ajándékaimat. Én csak bontottam és rikoltoztam örömömben.
Anyám egész karácsonya rólam szólt. Csak rólam.
Én odaadtam Neki az oviban, iskolában elkészített félfamentes rajzpapírra rajzolt csodáimat.
Most döbbenek rá, anyámnak évekig nem volt ajándék a fa alatt. Én voltam az egyetlen ajándéka. Micsoda lelkiereje lehetett, hogy mosolyogni tudjon mellettem állva. Miközben a másik gyereke karácsonyáról semmit sem tudott évekig. Neki anyaként két karácsony jutott, amit mindkét gyerekével együtt tölthetett.
A többit már csak velem.
Meghalt
18 éves voltam, amikor egy hónappal karácsony előtt meghalt az anyám.
A temetés után az apám elvitt magához 1400 km-re. Egy héttel szenteste előtt közöltem vele, hogy haza akarok menni. Nekem az otthonom ott van, ahol felnőttem. Hazavonatoztam egyedül. A 16 órás utat némán ültem végig.
Amikor megérkeztem a Keletibe, pénzbedobós telefonon hívni akartam a barátnőmet, de nem jött ki hang a torkomon. Senki nem hallotta a hangomat, mert némán tátogtam csak.
Belül végig zokogtam az utat, kívülről egy könnycsepp sem gördült le. A hangomat elvitte a néma sírás.
Taxival mentem haza. Amikor beléptem az ajtón, éreztem, hogy hazaérkeztem, de ez már nem az az otthon volt többé, mint előtte. Karácsony előtt pár nappal egyedül álltam a házban és rám szakadt az árvaság.
Éreztem az anyám illatát a szobában, de Ő már nem volt sehol.
A Keresztanyámnál töltöttem a karácsonyt. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy zokogok a fa alatt.
Akkor, és ott visszavonhatatlanul felnőttem
Nem volt elég időnk anyámmal együtt.
Nem tudta már megtanítani nekem, hogy Ő hogy süti a bejglit és hogy készíti az ünnepi párolt káposztát.
Nem tudta már elárulni a csengetés titkát.
Nem tudott vigyázni az unokáira, amikor én díszitettem a fát.
Nem tudta a fiaimat a karjaiban tartani, hogy közelről láthassák ők is a csillagszórót.
Én sem tudom már elérakni az ízletes kacsasültemet és az én párolt káposztámat, hogy megdicsérje. Nem tudom már többé megsimítani az arcát és azt mondani:
Boldog karácsonyt Anyukám!
Hiába 30 éve már, hogy anyám nincs velem, de ilyenkor a legfájóbb a hiánya. Ezek a napok azok, amikor a legnehezebb nélküle. Pedig érzem, hogy velem van. Itt belül. Fogja a kezem, amikor a rozmaringos kacsát ízesítem; megigazítja az üveggömböt a fán; mesél a srácaimnak a gyerekkoráról majd odahajol hozzám, megsimogatja a hajam és azt suttogja:
Boldog karácsonyt Mukikám!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!