Elnézést a meglehetősen negatív hangvételű felütésért, de időnként az az érzésem, hogy a kamaszok mindenért, és mindennek az ellenkezőjéért képesek egymást szekálni. Salát Janka írása.
Egy 2019-ben megjelent nemzetközi kutatás szerint Magyarországon az 5-11. évfolyamos korosztály csaknem 10%-a legalább havonta 2-3 alkalommal kortársbántalmazás áldozatává válik.
A gyerekek 6%-a ismerte be, hogy maga is bántalmazta társait legalább havi 2-3 alkalommal, vagy ennél gyakrabban.
A kortársbántalmazás definíciója
Ha valaki(k) ismétlődően durva és kellemetlen dolgokat mondanak, vagy olyasmit tesznek, amit a másik nem akar. Ha ismétlődően, durván gúnyolnak, ugratnak valakit, vagy szándékosan kihagyják a közös dolgokból. A bántalmazó erősebb, mint a bántalmazott, és szándékosan ártani akar neki. Nem számít bántalmazásnak, ha kb. két egyformán erős ember vitatkozik, vagy verekszik.
Egy átlagos magyar osztályteremben tehát 2-3 gyerek piszok szarul érzi magát 1-2 zaklató kortársa miatt.
A világjárvány nagymértékben rontott a helyzeten
Gyerekek válnak a gúnyolódás és kiközösítés célpontjává azért, mert böcsülettel viselik a maszkot, és nem mehetnek el a házibuliba, miközben mások elfordulnak saját barátaiktól, mert az vírusfertőzésen esett át! Ha van rajta sapka, azért, ha nincs rajta sapka azért…
Életem során most először találkozom ilyen nagyfokú társadalmi feszültséggel, őszintén szólva sík ideg vagyok.
Én, és párszázezer szülőtársam toljuk a feszültséget a gyerekekre. Addig aranyos, amíg kölykeink úgy adják ki a gőzt, hogy a suliban nem szimplán fogócskáznak, hanem koronazombit játszanak, de elveszti bájos jellegét a játék,
amikor a zombi szándékosan ölelgeti, puszilgatja áldozatát, miközben az áldozat azon szorong, hogy valóban elkapja a betegséget.
Az iskola álláspontja a vírussal kapcsolatban meglehetősen kaotikus
Az egyik tanár maszkban tartja az órát, szellőztet, és megkéri a diákokat, hogy az óráján vegyenek ők is maszkot, a másik tanár pedig elmagyarázza nekik, hogy nincs is világjárvány, az ő óráján senki nem veheti fel „gázálarcát”. Eközben az egyik gyerek röhögve köpködi a másikat, miközben azzal szekálja, hogy a saját nagypapája covid-os, épp tegnap látogatták meg.
Mindeközben egyre több osztály áll át ideiglenesen digitális oktatásra, mert kiderül, valaki az osztályból elkapta a koronavírust. Nincs benne sok köszönet, amikor az adott osztály visszaáll a jelenléti oktatásra, és a gyógyult diák is visszatér az osztályközösségbe. Egy japán kutatás szerint a gyerekek 22%-a nem játszana olyan gyerekkel, aki már kigyógyult a fertőzésből.
Mit tehetünk?
A víruszaklatás csupán variáció egy témára. A téma maga a kortársbántalmazás.
Egyrészt kezelni kell valahogy a vírushelyzetet az iskolában, másrészt azonban itt az idő, hogy komolyabb figyelmet szenteljünk a bullying-nak.
Egymás után jött hozzám két tinédzser lány: az egyik halálosan szorong a beteg apja miatt, nem mehet sehova az iskolán kívül, a másik az évszázad házibulijára készül. Mintha nem is ugyanazon a bolygón élnének.
Ha ez a két lány egy osztályba járna, most nem lennének legjobb barátnők. Kirekesztésre kevésbé hajlamos gyerekek is egymásnak esnek egy ilyen feszült szituációban.
A Bulizós nem azért megy bulizni, mert gonosz, és borsot akar törni a Szorongóorra alá, hanem mert kamasz, és élettani feladata a bulizás.
Ugyanakkor jelen helyzetben magam sem tudok pártatlan maradni, mert egy világjárvány közepén nem tartom helyesnek a beltéri tömegrendezvények megszervezését. Ha Bulizós elkapja a koronavírust, egyértelmű, hogy beindul az áldozathibáztatás, és Szorongó frusztrációja célpontot kap, Bulizós lehet a következő kirekesztett.
Nincsenek illúzióim: ha véletlenül Szorongó betegszik meg, még egy kis fennhéjázó káröröm is vegyülhet a gonoszkodásba: „Lám, mire mentél a nagy óvatosságoddal?!”
Ezt a folyamatot nekünk, szülőknek kell átlátnunk és a helyére tennünk, és valahogy ép ésszel lavírozni a gyerek kortársak iránti vágya és a felelős viselkedés között.
Mindenki máshogy viszonyul a koronavírushoz, de az egymás iránti tisztelet minden gyereket megillet, és minden gyereket meg lehet rá tanítani! Vélekedhetünk másképp, vitatkozhatunk arról, mi helyes és mi nem, de ezt kulturáltan, a másik személyiségét és érzéseit tiszteletben tartva kell megtennünk!
Elérkeztünk a témához, a kortársbántalmazáshoz
Nem oké gúnyolni azt, aki szorong, nem oké megköpködni azt, aki bulizni jár. És pláne nem oké kirekeszteni azt, aki beteg!
Szülőként kötelességünk elfogadásra nevelni a gyerekeket már a bölcsődétől kezdve. Napjainkban a tolerancia slágertéma, és sajnos van egyfajta negatív felhangja, de úgy tűnik,
az a gyerek, akit a szülők valódi elfogadó légkörben nevelnek, kevésbé fogja társait bántalmazni, ugyanakkor ügyesebben megvédi magát a bántalmazókkal szemben.
A szülők attitűdformáló szerepe mellett pedig ideje lenne komolyan venni a kortársbántalmazás ellen kidolgozott iskolai megelőző programokat, vagy az iskolai mediációt.
A mediáció resztoratív (helyreállító) szemléletével is be lehet lépni egy ilyen szituációba.
Így a helyszínen közösen kezelik az esetet, minden érintett részt vesz benne, megtörténik a felelősségvállalás, kiderül, hogy ki hogyan érzi, érezte magát és lesz egy jóvátétel, illetve egy törekvés arra, hogyan kerüljék el a további eseteket (avagy hogyan kezeljék). Nagyon jól működik és rövid idő alatt kézzelfogható a hatása.
Nagyobb program a Hintalovon Alapítváy Nemecsek programja, amely átfogóan kezeli az iskolai bántalmazást. Segítségével többek közöttt ezekre a kérdésekre kapunk választ: Hol húzódik a határ csíny és bántalmazás között? Mit tegyek, ha engem bántanak? Mit tehetek, ha mást bántanak? Mikor és kitől tudok segítséget kérni? Hogyan tudom megelőzni a bántalmazást? Mi a különbség jelzés és árulkodás között? Mi történik, ha jelzek? Hová fordulhatok segítségért? Hogyan működjünk együtt biztonságos keretek között? Kiért és meddig vagyok felelős az intézményben?
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!