Látod magad a kamasz szemével?

Olvasom valahol, hogy az igazi anyaság valami olyasmi, hogy a gyerek (kamasz) jólétét és boldogságát ameddig gyerek, addig magad elé helyezed és a feltétel nélkül szereted, bármit is jelentsen ez. Meg azt is olvasom, hogy az anyaság még az is, hogy megtanítod őt (a kamaszt) helyesen cselekedni még akkor is, ha te sem tudod, hogy mi a helyes. Tehát úgy csinálsz, mintha tudnád és a nemtudásodat palástolod, hogy észre ne vegye. Osztod az észt. Szücs Szilvi írása.

Látod magad a kamasz szemével?

És azt is olvasom, hogy még az is az anyaság, hogy megbocsátasz magadnak még akkor is ha mindent rosszul csinálsz a kamasszal kapcsolatban. Jól csinálni meg rosszul csinálni? Egyébként ezt ki mondja meg? Csak úgy kérdezem.

Ja, igen és anyának lenni egy örök mártír állapot. És akkor a feleségnek és nőnek lenniről még nem is beszéltem.

Gyengébb idegzetű olvasók, most ugorjanak egy bekezdést, mert szeretném leírni azt, hogy WTF? Mi vaaan?

Csak ki kell bírni, csak túl kell élni

Olyan, mintha nem is a gyerekről beszélnénk, hanem valami kórságról, ami szerencsés esetben majd elmúlik.

Ezek feloldására pedig (ezek a bizonyos cikkek, amiket olvasok, picit zanzásítok, ne kérjétek, hogy idézzek) tolják a közhelyeket, hogy anyának lenni csodálatos, hogy te vagy mindennek az alfája meg az omegája…veled minden rendben csak a gyerek kamaszodik. (Az, hogy például ennek a bizonyos gyereknek van apja is, az gyakorlatilag nem téma.)

Aha.

Kár, hogy a kamaszok nem tesznek ki ilyen idézeteket a Facebook oldalukra (nem fészbukoznak) az anyáknak címezve. Mondjuk azt, hogy

• anyám elviselhetetlen, mert állandóan hisztizik.
• Hogy anyám látványosan unatkozik és ezért cseszeget.
• Hogy anyám nem bírja feldolgozni azt, hogy már nem húszéves.
• Hogy anyám szerintem évek óta nem él szexuális életet, ezért frusztrált és a dühét rajtam tölti ki.
• Hogy néha rájön arra, hogy hibázott és akkor hirtelen tök kedves lesz, de ez általában nem tart sokáig.
• Hogy anyámnak már évek óta nem volt egy őszinte mondata felém, rólam.

Egy kamasszal együtt élni kihívás és tök izgi dolog. De csak akkor, ha fordított esetben együtt élni veled is ugyanez.

Nem kérdés, hogy megváltozott a viszonyotok, hiszen már nem tudod őt irányítani, ahogy éppen kedved tartja. Hogy szemtelen, hogy nem érdekli mit mond az anyja (apja), hogy kamuzik össze-vissza, hogy nem köszöni meg a vacsorát, hogy nem pakol el maga után. Folytassam?

Látod magad a kamasz szemével?

Lehetséges, hogy a „vádak” többsége inkább rólunk szól, mint a kamaszról? Hogy nem megy az elengedés, hogy

nem tudunk kommunikálni felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt, hogy tele vagyunk bizonyítási kényszerrel, hogy alapvetően szarul vagyunk úgy általában. De nem merünk sebezhetőnek lenni.

Ha már ott tart valaki, hogy ezt felismeri (és tud egy nagylevegőt venni a kamasz előtt), akkor az első bekezdésben tárgyalt problémák legalább fele magától megoldódik. Ha látod magad a kamasz szemével, akkor nem zavar vagy nem úgy zavar a rendetlenség vagy a szemtelenkedés, a csúnya beszéd. Ha emellett hagysz magadnak időt arra, hogy egy-egy vitára más perspektívából is ránézz, meglepődve tapasztalod majd, hogy ez a nézeteltérés igazából miről is szólt.

Mi volt benned, amit a kamasz nem is tud, csak te tudhatod? Mi volt benned a saját kamaszkorod megéléseiből? Te meddig jutottál az adott témában, mit nem értettél magaddal kapcsolatban már akkor sem? Mi az, ami mindig „benyomja a gombot” és miért?

Higgyétek el, eddig eljutni már önmagában óriási dolog. Az önostorozás, a rossza anya voltam, aki még túl is tolta belső monológ mindig eltereli a fókuszt és még rosszul is érezzük magunkat tőle.

Miközben pont nem ez a cél. Senki nem hibáztat senkit, hiszen mindannyian követünk el hibákat, szép is lenne, ha itt az írás végére kiderülne, hogy mi sosem hibázunk, viszont jókat írunk mások hibáiról.