Ritka az olyan pillanat, amikor (természetesen megváltoztatva a valóságos történetet és a szereplőket) beleátunk egy segítő folyamatba. Amikor ott vagyunk egy sztoriban, de mégsincs felelősségünk. Mert nem mi kérünk és tőlünk sem várnak el semmit. Mi csak olvasunk. Most éppen Dani feljegyzését egy kitalált ügyfeléről.
Új ügyfeleimmel mindig egy első, ingyenes találkozót beszélünk meg, aminek kettős célja van. Egyrészt érdemes személyesen átbeszélni, hogy mire jó eszköz általában a coaching, pontosan milyen problémában kéri az ügyfél a segítséget és praktikusan mire számítson, hogyan zajlanak majd az ülések. Ezeket a találkozókat általában valahol a városban egy kávézóan vagy teázóban szervezem. Egy ilyen rövid kötetlen beszélgetés alatt az is kiderül, hogy
mennyire tudunk egymásra hangolódni, ami elengedhetetlen feltétele a közös munkának.
Amikor Zs-vel találkoztunk kivételesen annyira jó idő volt, hogy megbeszéltük, a Károlyi kertben találkozunk majd, hiszen beszélgetni ott is remekül lehet, minek beülni valahova. Én a megadott időpontban odaértem, kerestem egy árnyas padot és a nyári csendes délutánban a virágok között (!) üldögélve észre sem vettem hogy szalad az idő.
Csak annyit tudtam előzetesen, hogy egy válásra régóta készülő középkorú nőről van szó, de semmi többet. Húsz perc elteltével csöngött a telefonom. Zs hangja nagyon furcsa volt, félig elcsuklott, aztán gyorsan és kissé összefüggéstelenül próbálta elmagyarázni a késés okát azzal, hogy éppen a padlócsiszolással kapcsolatban egyezkedik, de nincs messze, már csak egy negyed óra és érkezik.
Mikor megjött és leült, nagyon zaklatottnak tűnt. Először egy zsebkendőt kért, majd egy kicsit pityergett és később elnézést kérve az ivókúthoz szaladt és kivette a kontaktlencséjét. Minden empátiámat latba vetve próbáltam megnyugtatni és megkérdeztem, hogy mi zaklatta fel ennyire.
Kiderült, hogy a megállapodáshoz képest csak egy héttel később jönnek majd fellakkozni a parkettát.
Őszintén, egyáltalán nem értettem, hogy egy ilyen helyzet miért izgatja fel ennyire és azt feltételeztem, hogy majd az első találkozásunkkor biztosan kiderül, hogy valami más lehet az, ami ennyire kiborította.
Amikor újra személyesen találkoztunk ismét késett és újra nagyon nehezen tudott megnyugodni. Már az egy órás találkozónk felénél tartottunk, amikor végre eljutottunk odáig hogy kiderült, most éppen a kábeltévé bekötést nem tudta elsőre elintézni. Én tanácstalan voltam. Beszélgettünk arról, hogy most költözött külön, arról, hogy mivel jobb anyagi körülményekhez szokott így nagyon sokat dolgozik egy perce sincs semmire és senkire, de ehhez képest semmi szokatlan nem ütötte meg a fülemet ami magyarázta volna a láthatóan rendszeres kiborulásokat.
Mesélt a terveiről, a gyerekekről akikkel az új lakásba költözik éppen, örültem, hogy egészen konkrét célokat fogalmazott meg. Reálisan látta, hogy milyen lépések állnak előtte és hogy ezeket milyen sorrendben kell egymás után végrehajtania ahhoz, hogy a kis lakás végül valódi otthonuk legyen. De akkor miben tudok én segíteni neki? Aztán az órára pillantottam és próbáltam gyorsítani a kérdéseken, hiszen már csak tíz percünk volt hátra és még úgy éreztem sehol sem tartunk. Azonnal segíteni szerettem volna neki. Ő egyre feszültebben válaszolgatott és végül újra elsírta magát.
Aztán amikor éreztem, hogy ez így nem megy és megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy lehet hogy kudarccal végződik a találkozónk, kicsit próbáltam kívülről figyelni azt ami köztünk ebben a hatvan percben lezajlott. És akkor megkérdeztem tőle, hogy mikorra kellene, hogy készen legyen az új lakás függönyöstül, szőnyegestül? A válasz természetesen a tegnapra volt. Megkérdeztem még egyszer. Tegnapra, mert neki saját megfogalmazása szerint az a dolga, hogy
ha már megvonta a válással a gyermekeitől az anyagilag gondtalan élet lehetőségét, akkor legalább a fizikai környezet amiben laknak mostantól legyen tökéletes.
Bármennyire is abszurd azt hallani ma, hogy tegnapra én most ennek nagyon örültem. Mert így ki tudtam mondani, hogy ebben már elbukott. Tegnapra már nem lett kész. Néha az kell, hogy bevalljuk magunknak, nem sikerült. Ez Zs számára is felszabadító erejű pillanat volt.
Belátta, hogy mindig késésben volt, minden egyes nap egy nappal később volt, mint a tegnap. Ráébredt, hogy a rossz házasságban elvesztegetett éveket próbálta akkor behozni, amikor lehetetlen határidőket adott saját magának, amikor azt várta, hogy egy varázsütésre minden helyre kerül majd. Abban a percben amikor az ideális lakás kialakítása egy hosszútávú cél lett, azonnal megérezte, hogy az odavezető úton nem kell egyedül végigmennie. És ha nem is a padlócsiszolás, de a falak színének kiválasztásában és akár a festésben is segíteni fognak majd a kamasz lányai. Lehetségessé vált számára, hogy megossza a feladatait, hogy delegáljon, hogy ne mindig az előző pillanatot sirassa. Hosszútávú tervet készítettünk, kiváncsian várom a folytatást.
Fotó: pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!