Megértettem, hogy nem kell mindenkinek megfelelni

Azt vettük a fejünkbe, hogy megpróbáljuk a kályhától kezdeni. Onnan, ahonnan jövünk és oda, ahova mindig visszanézhetünk. De csak akkor, ha otthon olyan környezetet és hangulatot teremtünk a kamasz (és jómagunk) számára, ahol lehet kérdezni, ahol lehet hallgatni, ahol nem kell minden pillanatban megfelelni (anyám ezt akarja, apám ezt mondta). W.Dani egy nagyon személyes (és rendhagyó) történetet írt nektek.

Szeptember nyolcadikán születtem így a szigorú szabályok szerint évvesztes lettem volna.

Mai napig emlékszem, hogy a kis földszintes ovi másik oldalára kellett átmenni, ahol én még korábban sosem jártam. Úgy képzeltem, hogy majd valami időkapu nyílik meg és én mindjárt iskolás leszek. Ma már nem emlékszem sem a nevelési tanácsadó képviselőjére sem a kérdésekre amiket feltett, de arra pontosan, hogy

anyukám mennyire fel volt háborodva, amikor kijöttünk.

Még el sem értük a következő sarkot, magunk mögött hagyva azokat a mintegy tíz perce tőlem kérdezett praktikus kérdéseket és feladatokat, hogy miért nem tudom egyedül bekötni a cipőmet miközben ez már a nagyon hivatalosan viselkedő hivatalos néni szerint elvárás lenne. Sőt, hogy nem is tudom megkülönböztetni a bal és a jobb kezemet egymástól, mi már filozófiai magasságokban tartottunk.

Mert hát nem teljesen mindegy-e, hogy valamit balnak vagy jobbnak nevezünk és mi ez egyáltalán a minket körülvevő Univerzum végtelenségéhez képest és persze ha valami végtelen akkor a jobb és a bal is teljesen viszonylagos, nevettünk az égre nézve. És noha örültem,

hogy megértettem, nem kell mindenkinek mindig megfelelni,

de persze abban a pillanatban amikor végül megtudtam hogy jövőre valóban iskolás leszek, én azért minden este hetekig

gyakoroltam a cipőfűzést otthon, amikor senki sem látta.

Már hetedikes voltam, amikor egyszer matematika órán kinyílt az ajtó és anyukám állt ott.

Intett, hogy pakoljak össze és én vonakodva, de megtettem. Az órán közben síri csend honolt és én egészen addig amíg a villamossal nem mentünk legalább öt megállót, nem mertem megszólalni. Azt hittem, hogy valami tragédia történt a családban. Végig azon gondolkodtam, hogy most a kórházba megyünk-e vagy már egyenesen a ravatalozóba. Aztán anyukám szelíden megszólalt és elmondta, hogy

mától egy másik iskolába fogok járni.

Nem kérdeztem semmit, én is ott voltam amikor a sorozatban kapott egyeseket, szaktanári és igazgatói intőket alá kellett írnia és tudtam, hogy tudja, az esetek többségében jogtalan hátrányok érnek azért mert megmondom a véleményem.

A mai napig csodálom őt azért, hogy egy percig sem kellett úgy éreznem, hogy hibáztam

és láttam, hogy ha nincs más lehetőség, akkor igenis asztalt kell borítani, ki kell szállni és a világ nem áll meg a forgásában.És persze nagy lesz a csődület ha asztalt borítunk, de néha nincs más választás és a világ nem áll majd meg a forgásában.  

Fotó: pexels.com