Tele a média azzal, hogy a 40 az új 20, meg újabban hogy az 50 az új 30. És tudom, hogy az Anyapara szerint negyven az új negyven, de ennek kapcsán jutott eszembe, hogy amikor a minap nézegettem a huszas éveimben készült fotóimat, majd a negyvenes éveimben készülteket, láttam valamit, ami nagyon megfogott, és elgondolkodtatott. Kővári Heléna írása.
Egyrészről, elégedetten és büszkén állapítottam meg, hogy vajmi keveset változtam (hozzáteszem baromi szerencsém van a genetikával, így alkatilag nem nagy a különbség).
Persze szültem azóta két gyereket, lett egy csomó ráncom, meg ősz hajszálam, és nem járok a Margit szigetre minden reggel futni sem, így azért élből adott némi különbség a generációs fotók között, de a változást amit láttam a képeken, mégsem ez adta igazán.
Hanem tudjátok mit láttam?
A 20-as fotóimon, egy komoly, ijedt szemű, kétségekkel teli lány nézett rám. Aki nem hitte el, hogy a nagybetűs élet tartogat egy csomó klassz, izgalmas dolgot is. Nem csak egyetemi felvételit, szívást, tanulást, összetört szíveket, megbízhatatlan fiúkat, félbehagyott barátságokat, buktatókat az első munkahelyen, megfelelést, és bűntudatot, hogy sose nem vagyok elég jó semmiben.
Rámkiállt szinte a fotón: Mi lesz velem? Ki vagyok? Merre menjek? Hogyan lesz?
Sehol egy önfeledt mosoly, sehol egy elégedett szempár, sehol egy egyenes, büszke tartás. Csak egy vékony, fiús csitri, aki sikeresen magáévá tett minden, a szülei és a társadalom által rárótt korlátozó hitrendszert, mint egy nagy puttyonyt, és elindult vele az önismereti úton.
Tudta, hogy ha nem tanul, egy senki lesz.
Ha nem elég nőies, nem kell majd a pasiknak.
Ha a szerelemre vágyik, vénlány maradhat.
Ha nincs pénze, nem lehet boldog.
És különben is minden rosszért ami vele történik, csak ő maga a felelős.
Ezzel szemben, nézem a negyvenes fotóimat. És tetszik amit látok.
Huncut mosoly, lágyság, vállalt ráncok, egyenes tartás, rend és bizalom önnön magamban, és a világban. Lazaság, nyitottság, elégedettség, hogy jól van ez így, ahogy van!
Ma már tudom ki vagyok, merre tartok, mit tanultam, hogy használjam, és jól vagyok tőle.
Sok munka van benne, de (utólag persze) szerettem mindegy egyes pillanatát!
Persze ma is vannak nehezebb napjaim, mert kinek nincsenek ugye, (főleg ha van két kamaszom otthon), de azt hiszem a legfontosabb ami történt, hogy megbocsátottam annak a huszon- harminc éves magamnak, aki voltam, hogy a dolgok nem miattam nem sikerültek néha, és hogy
nem én tehetek arról, hogy milyen csomagot kaptam, cipeltem évekig.
Arról azonban én tehek, ha felismerem, és nem változtatok…
Megértettem azt is, hogy nem várhatom senki mástól a saját boldogságomat, és hogy
az önbizalom sem attól fejlődik, ha sokat dícsérnek.
Hogy minden amit utáltam magamon 20 évesen, a kedvencem lett 40-re. Hogy semmi másra nincs szükségem minthogy higyjek magamban, az álmaimban, és kitartóan kövessem azokat.
Próbálom a tapasztalataimat, és bölcseleteimet átadni a gyerekeimnek is, hátha meg tudok nekik spórolni cirka 20 évet, de azt hiszem inkább csak nyomasztom őket jelenleg ezekkel. De remélem, hogy mégis valami átmegy nekik ebből, hogy kevésbé bukdácsolva tudjanak haladni a saját útjukon,
ha egyszerűen csak szívből szeretem őket úgy ahogy vannak.
No akkor nézzük meg mit látok majd a 60-as fotóimon!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!