Minden ellenem dolgozott, mégis élek

Fura az ember, mert amikor ilyen történeteket olvas, akkor megfordul vele a világ. Gondolatban gyorsan átrendezi a fontos, nem fontos dolgokat, gondol a szeretteire, magára, az életre és a halálra. Aztán elképesztően izgul a történet főhőséért, így ismeretlenül is. Megszereti őt, arra gondol, hogy beszélgetne vele, de nem csak egyszer, hanem többször is. tanácsot kérne, hogy de ezt hogy csinálta?! Hogy élte túl? Hogy tud ilyen inspiráló leni? Ivánkovich Anita a Felelőssen Magadért Egyesület Bátor pályázat nyertesének írása.

Autóbaleset nem az én hibámból

Nem betegséget kaptam a sorstól, hanem a női egészségemet veszítettem el 25 évesen, mindent, ami egy fiatal nőt boldoggá, egésszé, életigenlővé tett. Teljes nőiességemet és szépségemet, amit születésemkor kaptam, egy decemberi napon, az országúton hagytam.

Frontális autóbalesetem volt, nem az én hibámból.

Egy szemből közlekedő Mercédesz nem tudta bevenni a kanyart, és frontálisan az én Suzuki Maruti kis autómnak ütközött az 51-es főúton. Sajnos, nagyon jól működtek a fizika törvényei, a nagyobb autónak semmi baja nem lett, az enyém, velem együtt totál káros lett. Azonnal eszméletemet veszítettem és az utána következő napokról nincsenek emlékeim. A tűzoltók vágták szét az autóm, hogy ki tudjanak emelni a roncsból. A környékből csak betegszállító mentőautót tudtak küldeni, a legközelebbi kórház pedig nem is fogadott olyan súlyosak voltak a sérüléseim.

Egyetlen esélyem a mentőhelikopter volt, ami nem jött. Nem tudott, mert máshol mentette a menthetőt.

Minden ellenem dolgozott, mégis élek

A halálhíremet keltették a helyszínen, ahol 1,5 órás teljes útzár miatt morgolódtak az autósok. Az egyik mentős küzdött az életemért, elhatározta, hogy élve tesz fel a rohamkocsira, ami 60 km-ről indult el értem.

A terve sikerült, még dobogott a szívem, mikor a kecskeméti kórház intenzív osztályára kerültem.

Nem találták az irataimat így a kartonomra az került, hogy 40 éves nő XY. Az arcom ugyanis a felismerhetetlenségig roncsolódott, életveszélyes agysérüléseim voltak, agytörzsi bevérzések, ödémák, mindkét lábam tele szilánkos csonttörésekkel. Kómába estem. A családomnak csak annyit tudtak mondani az orvosok, hogy mindenre készüljenek fel, nem valószínű, hogy túlélem, egyedül csak a fiatal szervezetem menthet meg.

A kóma utáni első emlékem, hogy rikító fehér minden, és sok fehér ruhás ember vesz körül egy mű tortával a kezükben.

Másodszor születtem

Ebben a kórházban az intenzív osztályon ez volt ugyanis a szokás, azoknál a betegeknél, akik másodszor születtek. Az orvosok és nővérek a lelkemre kötötték, hogy mindig ünnepeljem meg ezt a napot, mert egy kész csoda, hogy élek. Mindenki örült, így ezt tettem én is és még nem sejtettem, hogy a pokol csak ezután jön.

Szembesülnöm kellett vele, hogy nem tudok felkelni, felülni sem, csak feküdni, mint egy darab fa, hogy mindenhonnan csövek lógnak belőlem és gépek csipognak, amik figyelik az életfunkcióimat. Nem láttam rendesen, beszélni csak alig tudtam,

tükröt pedig senki sem mert adni, ebből tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van.

Szép lassan rájöttem, hogy a szakadékba zuhantam, hiszen pont nagyon rendben volt az életem. Tele tervekkel, az életem épp kezdett elindulni a maga kis útján és sorra valósultak meg azok a dolgok, amiket mindig is szerettem volna elérni. A diplomaszerzés után voltam két évvel, azóta tanítottam Budapesten egy általános iskolában.

Először is még a baleset napján megműtötték a lábaimat, maroknyi szilánkosra törött csontot kellett kidobálni és valamit oda tenni a helyére. Amikor hazaengedtek a körházból a lelkemre kötötték, hogy mozgassam, tornáztassam, nyújtogassam, ha kocsonyásodni kezd, megműtik újra.

Erre 3 hónap múlva került sor, amikor az orvosom azt mondta, hogy minden tudását beleteszi a lábamba, fiatal vagyok és szükségem lesz rá, hogy járjak.

Még két kiváló térdsebészt is hívott a műtétre. A térdműtét végén pedig elmondta, hogy mindent megtettek, nagyon jól sikerült, de a többi rajtam múlik, kőkemény gyógytorna után lesz a lábam 90 fokig hajlítható. Az arcomat egy 9 órás arcműtéttel próbálták visszaállítani az eredeti állapotába, titánhálók segítségével, hiszen az arccsontom olyan pici darabokra törött szét, hogy azt is ki kellett dobni.

Az összes fogamat egyenként ültették vissza, néhány nem is volt menthető. Ezek után fémsínbe helyezték az alsó és felső fogsoromat, majd egymáshoz rögzítették a két sínt, hogy megfelelően rögzüljön az állkapcsomhoz. Így viszont 2 hónapig nem tudtam enni, inni és beszélni. Időközben az is kiderült, hogy az agyamban a bevérzések, ödémák szépen felszívódtak ugyan, de 6-os és 7-es agyidegbénulásom volt. Az egyik az arcideget mozgatta, a másik pedig a szemmozgató ideg volt.

Ha a testemre néztem, leginkább egy 80 évesére hasonított, ahogy a csontjaimon lógott a bőr, és elsorvadt az izomzat a sok fekvéstől.

A legeslegnehezebb a lelkem volt

Folyamatosan csak azok a gondolatok cikáztak a fejemben, hogy miért történt ez velem?

Miért nem indultam később vagy előbb, hogy ez az ütközés nem következhetett volna be?

Miért nem lehet visszaforgatni az időt?

Miért nem kaphatom vissza a régi életemet?

És ezen gondolatok közepette rettenetesen haragudtam arra a velem egykorú hölgyre, aki a másik autót vezette, aki felelős volt az egészért, és neki nem lett semmi baja, csinos külsővel ugyanúgy élhette tovább az életét, mintha mi sem történt volna.

Ez volt a legszörnyűbb, a lelki marcangolás, a saját gondolataim voltak a legnagyobb ellenségeim. Ma sem tudom miért, de senkinek sem jutott eszébe pszichológust küldeni, hogy könnyebben dolgozhassam fel a traumát így egyedül kellett ezzel megbirkóznom.

Voltak pillanatok, amikor legszívesebben kiugrottam volna valahonnan, ha fel tudok kelni. Úgy éreztem mindenemet elveszítettem. Az egyik legfontosabbat a nőiességemből, az arcomat. Egy lebénult roncs kancsal szemekkel, nézett vissza a tükörből. És ebből gyorsan le is vontam a következtetést, nem állhatok többet gyerekek elé. Később az orvosok is megerősítettek ebben:

készüljek fel, nem fogok tudni visszamenni dolgozni.

Elvesztettem tehát az imádott hivatásomat is. Hiába éltem, mindenem oda lett. Viszont volt rengeteg szerető diákom, akik hihetetlen energiával bíztattak és lelkileg támogattak. Aztán egyik reggel mikor felébredtem arra gondoltam, hogy

nem mutathatok nekik ilyen példát, hogy én ebbe belerokkanok, azt kell látniuk, hogy minden nehézségből van kiút, és le lehet győzni a lehetetlennek tűnő dolgokat is. Így hát, még aznap kértem egy füzetet és elkezdtem írni.

Felépülök!

Elhatároztam, hogy fel fogok épülni és visszamegyek tanítani. Így indítottam el saját rehabilitációmat, otthon saját ápolónővel, gyógytornásszal. Összesen 8 műtétem volt (arc, száj, láb, szem), elképesztő sokat gyógytornáztam, és amíg nem tudtam járni, fenéken két kézzel közlekedtem a kétszintes lakásban, és fél évig reggeltől estig hatalmas fájdalmak közepette szobabiciklit tekertem,

közben pedig az lebegett a szemem előtt, hogy az osztályteremben állok és tanítok.

Felépültem

Egy időre leszázalékolt, rokkantnyugdíjas voltam huszonévesen és 9 tanév telt el nélkülem az iskolában. De jelenleg tanítok!

Emellett két egyetemet végeztem el a baleset óta, és többet dolgozok, mint előtte. Két gyereket szültem (saját kérésre természetes úton). Vannak maradandó sérüléseim, de megtanultam ezekkel együtt élni.

Az arcom nem lett olyan, mint volt, de a kiindulóponthoz képest tűrhető, és már tudom, hogy nem a külsőség számít, egy nő szépsége belülről fakad. Egyik lábam 1,5 cm-rel rövidebb a másiknál, emiatt gerincferdülésem van. A bal fülem az agysérülések miatt sistereg és halláscsökkent, a jobb szememmel nem látok, mivel a párhuzamos szemállást műtéttel sem sikerült visszaállítani, a térdem 90 fokig hajlik, tehát nem tudok guggolni, biciklizni, és elvileg nem terhelhető, én mégis végig állom az óráimat, mert képtelen vagyok ülve tanítani.

De boldog vagyok! Mert új életszemléletem is született a balesetnek köszönhetően, és nagyon szeretnék másoknak segíteni, hogy ne rosszként tekintsenek egy egészségügyi problémára, hanem egy feladatként,

amit meg lehet oldani és hittel, akarattal és kitartással sok mindent le lehet győzni, bárki bármit is mond.

Az orvosok csak a test lehetőségeit látták

Az orvosaim a mai napig csodálnak. Hiszen ők csak a test lehetőségeit látták. De a lélek nagyon sok mindenre képes, ha élni akar. És nagyon fontos a gondolatainkat irányítani.

A kulcs az, hogy mire fókuszálok, arra hogy rokkant vagyok és mit veszítettem el, vagy arra, hogy mi az, amim megmaradt, és ezekkel képes vagyok tanítani. Az autóbaleset óta 19 év telt el, azóta több traumán is keresztülmentem, de a kiútra mindig ugyanaz volt a recept, amire a baleset tanított.

Megtanultam, hogy a nehéz helyzetet el kell fogadni. Bármit is hoz életünk bármely pillanata, úgy kell elfogadni, mintha én választottam volna.

Mindig együtt kell működni a rossz helyzettel és észrevenni, amit tanítani akar és fejlődni általa. Egyfajta szabadságot is jelent elfogadni a dolgokat úgy, ahogy jönnek és nem félni semmitől.

Megtanultam

Megtanultam, hogy ne felejtsek el mindennap hálát adni, hogy fontos mindenkinek megbocsájtani, mert azzal magamat tisztítom és ettől még a másik dolgait nem fogadom el.

Megtanultam, hogy minden történés semleges, a gondolataim teszik pozitívvá vagy negatívvá.

Megtanultam, hogy nagyon oda kell figyelnem a gondolataimra, amik az érzéseimet keltik.

Megtanultam, hogy mindennek a mozgatórugója a szeretet.

Hiszen ha nem szerettem volna a hívatásom és nem szeretettel álltam volna minden órán a tábla előtt, akkor a diákjaim sem álltak volna mellettem 9 éven keresztül, és akkor nem tudtam volna így felépülni.

És megtanultam, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is a legfontosabb a célkitűzés. Hogy lebegjen előttem egy cél, amiért érdemes élni és küzdeni.

És megtanultam, hogy a hitnek is hatalmas ereje van, mint a szeretetnek. Én Istenben hiszek, de lehet másban is hinni, lényeg, hogy minden értünk van és nem ellenünk.