Mire jó egy kamasz?

Mindig úgy gondoltam, hogy a kisgyerekkor és mondjuk a gyerekkor az jó nehéz, mert minden figyelmed rajtuk van. Azt nézed, hogy hova lép, mit eszik, hogy beszél, te hogy beszélsz, játszik, alszik. Izé. Állandóan van valami, de azért alapvetően nem parázol túl sokat. (Ez is persze csak innen nézve tűnik így.) „Ellentétben” majd a kamaszkorra, ahol a család minden tagja számára egy rendkívül változatos, unalmat távolról sem ismerő időszak következik. Drixler Imola írása.

Röviden azt mondanám: sinus cosinus görbe egy átlagos hét. De hát miért is?

Egy kamasz gondot fordít rá, hogy jó fizikumban légy állandóan.

Valahogy én azt gondoltam, hogy többet fognak segíteni otthon, ahogy nőnek felfelé, de hát ez nem így van. Ezeknek egyszerűen nincs idejük.

Kevés dolgot kérek tőlük, de azt legalább kitartóan kell és sokáig.

Sokszor előbb csinálom meg magam, mint várjam a kérlelt feladat elkészültét. Sokkal több mindent kell nekem csinálnom, mint amikor kisebbek és készségesebbek voltak házimunka ügyileg. Biztos van, aki ezt jól menedzseli, én ebben nem csillantok elég jól.

Retorikai skilledet fejlesztheted nap, mint nap általa.

Ha belemész bármilyen vitás helyzetbe a gyerekeddel – gondolom, nemcsak nálunk van ilyen kétnaponta- és ő elkezd érvelni, rájössz, hogy

Arisztotelész tanait szívhatta az anyatejjel magába, mert ilyen barokk körmondatokkal elbeszélni, bizonyítani, cáfolni, ahogy ez a korosztály tud, senki más nem képes.

Nálunk volt olyan, hogy levegőért kapkodtam- pedig jó a beszélőkém-, mert nem hittem el, hogy jól hallom, amit mondanak. Egy ilyen szájkaraténál, amikor épp én álltam nyerésben a két gyerekkel szemben a következő mondattal zárta le a fiam a helyzetet: „Az ügyvédem nélkül egy se szót szólok a továbbiakban.” Mivaaaan?

Tükröt tart eléd és kíméletlen őszinteséggel vágja az arcodba, amit gondol rólad.

Az enyémek tisztelettel, de kőkeményen mondják el nekem, hogy látnak engem.

Persze vita hevében ezt sokszor bántónak érzem, de utólag rájövök, hogy annyira igazuk van. Még ha sokszor csak feszegetni akarják a határaikat és meggondolatlanul vetnek oda egy- egy jelzőt, sokszor eltalálnak a szavaikkal –ugye tudjuk, akkor ott van a dolog, amivel foglalkozni kell- és megbántva érzem magam. Szerencsére már elég hamar le tudok ülni magammal és átgondolni a szavaikat.

Igen, többször előfordult az is, hogy bocsánatot kértem, mert igazuk volt. Ahogy ők is megteszik ugyanezt. Mondjuk, náluk a nyomógomb jobban el van rejtve, de megtalálható.

A humorérzéke zseniális.

Ha ketten vannak együtt az enyémek, akkor verhetetlenek poénkodásban.

Nyerítenek, visítanak, röfögnek, horkantgatnak faarccal.

Ketten úgy tudnak kikarikírozni engem is, hogy könnyesre röhögöm magam. Akkor a legdisznóbbak, amikor ketten vannak ellenem. Zseniálisan látják meg az abszurdot mindenben és gyönyörűen lecsapnak egy óvatlan pillanatban.

Zenei ízlésedet erősen formálja.

Kétséged se legyen afelől, hogy minden adandó alkalommal, amikor nem az ő stílusának megfelelő zenét hallgatsz gúnyos, lesajnáló mosolyt fogsz látni az arcán és megragadja az összes alkalmat, hogy belekezdjen a zenei kiművelésedbe.

Természetesen a generációs különbségre és a korodra fogja ezt a számára vállalhatatlan minőségi hibádat.

Engem muzikálisan már felemeltek az ő magasságukba. Megfertőztek a zenével, amit szeretnek. Annyira, hogy amikor a kedvenc bandájuk legújabb albuma kijött és én elismerőleg azt mondtam, hogy ennyire energikus, erőteljes zenét rég nem hallottam, a fiúk tátott szájjal – tényleg tátott- rám néztek és őszinte döbbenettel ennyit mondtak: Mama.

Gondoskodik arról, hogy sose tudj előre tervezni

Nincs az az előre megtervezett program (nem családi, csak olyan laza, de program), amit ne tudnának egy könnyed, laza fél mondattal stornózni.

A magyarázat: mert nem jó nekem. Nem érek rá. Értsd meg, fontosabb dolgom van.

Ha azt mondja, 7 körül hazajön, akkor az simán alakulhat úgy, hogy abból jóval később lesz. Ugyan én 7-re ígértem, hogy fuvarozom, ő pedig nem érti, hogy miért nem vagyok oly rugalmas, hogy a váratlanul jóval későbbre ígért hazajövetelénél ezt a fuvarozó szolgáltatást nem szeretném oly lelkesen nyújtani.

Állítólag lehetnék sokkal rugalmasabb.

Előfordult már többször, hogy hálóingben ültem be a kocsiba és úgy mentem értük. Egyszer pont egy ilyen alkalommal állt le az autóm. Azóta nem vezetek hálóingben.

Megtanít, hogy lazábban éld az életed.

Amikor a gyerek kicsi, akkor még édes, nagy őzike szemekkel issza a szülei minden egyes szavát. Szót fogad, nem ellenkezik.
Aztán elérkezik az a pillanat, amikor a kölök öntudatára ébred, mint Skynet a Terminátor filmben.

Sosem felejtem el, amikor először mondta nekem a fiam tizenévesen, hogy nem.

Ez más, mint a hároméves dackorszakos nem. Ez a nem megállt a levegőben. Rámeredtem a kölökre hosszan és láttam a tekintetében, hogy ajajjj, ezt most lehet, hogy nem kellett volna? Majd jöjjön, aminek jönnie kell alapon dobbantott, horkantott egyet és megerősítette a nemet.

Ott abban a másodpercben rájöttem, hogy elindult a felnőtt lét felé. Ránéztem és mindkettőnk legnagyobb meglepetésére azt mondtam halkan: Hát jó. Akkor legyen úgy, ahogy szeretnéd.

Azóta annyiszor szembesítettek azzal a fiaim, hogy nem csak az én általam elgondolt utak vannak. Az is lehet jó- sőt sokkal eredményesebb-, amit ők választanak maguknak.

Ezt nekem volt nehezebb belátnom, de azt hiszem, sínen vagyok.

Ők annyira könnyedén, lazán vesznek egy csomó dolgot, amikkel én azért meg tudok küzdeni rendesen. Sosem hittem, hogy a srácaim tanítanak meg létfontosságú alapigazságokra. Tanítanak a létükkel kevésbé görcsösnek lennem.

Fotó:pexels.com