Nagyapám hétszer kezdte újra az életét, és nekem hűnek kell maradnom ehhez a családhoz

Még sosem beszélgettem olyan emberrel aki nem lát. Aki nem látja ahol éppen van, aki nem lát engem akivel beszél. Csak elképzeli. Elsőre azt gondoltam, hogy zavarban leszek, mert mindig azon agyalok, hogy a másiknak ne legyen kellemetlen egy szitu, amiben éppen vagyunk. Olyan nővel beszélgettem, akit nem hozta az zavarba, hogy én látok.

Nyikes Fatime 16 évesen az egyik szemére, majd 24 évesen a másik szemére is elveszítette a látását

Ahogy beszélgettünk folyamatosan ment a film a fejemben, hogy én is mennyire így gondolkodom, mint ő. Hogy mennyire nem adom fel és erre néha még büszke is vagyok. Viszont összehasonlíthatatlan az én, és az ő története, amelyet hallgatva nem lenne hiteles azt mondanom, hogy megváltozott az életem, viszont azt mindenképp mondhatom hogy

igenis vannak olyan emberek, akik bár lehet, hogy nincsenek címlapon és sosem fognak napi ezer lájkot kapni egy jól sikerült idézetükért, de példaképnek élet műfajban simán beválaszthatóak.

„Büszke vagyok anyukámra, hogy nem szomorodott bele a tragédiába, hanem igyekszik a lehető legtöbbet kihozni magából, és ezzel másokra is hatni tud.”- Fatime fia, Vajk

Ahogy beszélgettünk eszembe jutott sok ismerősöm akik a múltban élnek és általában keseregnek azon. És hibáztatnak. És rázzák az öklüket. És egyszer sem gondolnak arra – bár nagyon sok könyvet elolvastak a témában és még tanfolyamra is jártak-, hogy a „jövő itt van és sose lesz vége”. (Európa kiadó, Mocskos idők)

„Én nagyon tudatos vagyok. A túlélési stratégiám is abban rejlik, hogy racionálisan gondolkodom. Azt tudtam, hogy van, ami ellen nem tudok tenni,

és mindegy, hogy ki honnan jön, vagy kinek milyen élete volt korábban, nem hivatkozhatunk arra örökké. Nekünk kell megállnunk a saját lábunkon. Vagy ha nem tesszük, az a saját döntésünk.

Ez volt, ami egyre mélyebben belekarcolódott az agyamba, hogy nekem kell tudni kezelni ezt a helyzetet. Két évig voltam kvázi leltári darab a Szabolcs utcai kórházban, ahol végül arra jutottam, hogy nagyapám hétszer kezdte újra az életét, és nekem hűnek kell maradnom ehhez a családhoz. Nekem ezt meg kell ugranom. A szüleim is megugrották.

Mindketten látássérültek voltak, és ugyanúgy élték az életüket, mint egy normális ember. Tehát ez nem egy olyan tétel volt, ami miatt fel kellett volna adnom.”- mondja Fatime a Richter Főnix Közösség tagja.

A legmegdöbbentőbb az volt, amikor arról mesélt, hogy fél évig készült arra, hogy teljesen elveszti a látását és eközben megpróbált ÉLNI. Olyan, mint egy bakancslista, amely az utolsó kipipált élménynél nem ér véget, hanem épp ellenkezőleg: ott kezdődik.

„Mivel látássérült szülők gyerekeként nőttem fel, benne volt a levegőben egy sorsszerűség, hogy talán én is örökölhetem a retinaleválást, ami vaksághoz is vezethet. 16 éves voltam, amikor az egyik szememre elvesztettem a látásom, majd 24 éves, amikor éreztem, hogy a látó szememmel is baj van.

Akkor elrohantam az ügyeletre, ahol azt mondták, hogy van ok az aggodalomra.

Ezután jött egy olyan félév, amire igazából lehet azt mondani, hogy felkészülési idő volt. Hirtelen elkezdtem nagyobb léptékben élni.

Rengeteg buliba elmentem, rengeteget utaztam, és imádtam azt, hogy felszállok a vonatra vagy a buszra, és felveszek egy fejhallgatót, zenét hallgatok, és szívom magamba a természetet és a tájat. Illetve azoknak az embereknek az életét figyeltem, akik körülvettek, és

próbáltam megérteni, hogy az ember hogyan dönt a sorsa felől. Vagy hogyan nem tudja befolyásolni azt.

Az volt a konklúzióm, hogy nem tehetek arról, hogy az életemben bekövetkezik egy olyan változás, ami kikerülhetetlenül hatással lesz az egész korábbi gondolkodásomra és lehetőségeimre, de akkor is az én felelősségem, hogy mit kezdek azzal a helyzettel, és abból hogyan tudok kimászni, hogyan tudok valami jót kihozni.

Ugyanakkor rengeteg dologról kellett lemondanom. A vizualitás elvesztését megélni nehéz feladat. Nekem a mai napig vizuális memóriám van. Ha lerakom a telefont az asztalra, látom magam előtt az asztalt és a telefont is. Aztán hogy ez a látvány pontosan fedi-e a valóságot, az egy másik kérdés.

A szakmám, a virágkötészet is egy vizuális pálya volt. Emellett nekem nem csak szakma volt, hanem az életem. Hoznom is kellett egy nehéz döntést, mert megkerestek a műtétek után, hogy köthetnék száraz virágokból díszeket, hiszen ahhoz talán nem kell tökéletesen látni. Megköszöntem, és azt mondtam, hogy nem. Csak egy illúzió lett volna.

Úgy éreztem, ha nem tudom úgy csinálni ezt a szakmát, ahogy azelőtt, akkor nekem már nem ez az utam. Azt hiszem, ha az az út, amin eddig jártunk, hirtelen járhatatlanná válik, akkor el kell tudni fordulni egy másik útra, különben nem érjük el a célunkat.”

A történet folytatását ITT olvashatod.

Újrakezdés Workshopon, egy egyedülálló interaktív műhelymunka során Dr. Szondy Máté klinikai szakpszichológus és a Richter Főnixek ( köztük Fatime) segítségével a résztvevők létrehozták az Újrakezdés 10 pontját, ami értékes  és gyakorlati segítséget jelenthet minden ilyen élethelyzetben lévő ember számára.

Fotó:pexels.com