„Ne összegezzél, mert az már a vége”

Újabb ismeretlen „szereplőt” hoztunk nektek. A sorozat első részében Ritáról írtunk. Most pedig Varju Tamás az, aki ismeretlenül inspirál. Aki „férfiban” pontosan olyan lehet amilyen mi „nőben”. Amikor negyven felé (felett) előrenézünk és nem hátra. Amikor azt érezzük, hogy „asztak..@.”, erre azért nem számítottam! Mindenkinek van egy saját története. Egy olyan momentuma, amelynél hangosan vagy halkan, de kimondta, hogy oké, de akkor most hogyan tovább?

Szándékosan nem tragédiákat hozunk, mert abból való felállás nagyon speciális témakör. Olyan hétköznapi érzéseket, kérdéseket, problémákat és MEGOLDÁSOKAT szeretnénk nektek ezekkel a történetekkel bemutatni, amely mindannyiunknál előfordulnak. Amelyben magunkra ismerünk. Amely továbblök minket a negyven felé vagy tovább a negyvenplusztól…

Kíváncsian, örömmel, tenni akarással.

Az oldalt, amelynek a címe, az ember és ahol beszél magáról ITT találjátok. Tamás olyan ember, aki újra (vagy éppen először) kitalálta magát.

Aki megmerte tenni, ki meri mondani.

„A feleségem szokta mondani, hogy „Ne összegezzél, mert az már a vége!”, de azért az élet zenitjén, amikor (legyünk optimisták!) a második etap kezdődik, az ember visszatekint és meglát bizonyos törvényszerűségeket.
A szó hagyományos értelmében én mindig kreatív voltam,

mégis egy szürkébb karriert teremtettem. Irigyelt magasságokat jártam meg, mint cégvezető. Gyakorlatilag mindent, ami fiatalkori indíttatásból jött, viszonylag gyorsan megteremtettem, de aztán mindnek vége is lett.

A harmadik házasságomban élek, négy gyerekem van, a munkában pedig több mint három éve keresem az újat, a kihívást.

De az ember azért kapja a kanyarokat, hogy mindent megtanuljon az életben.

Mindig is szerettem a nyelvi játékokat, de ezt eddig a társasági és családi életen kívül máshol nem igazán tudtam megélni. Aztán a hatszavasok egyszer csak jöttek! Reggel és délután szoktuk levinni a kutyákat a kertbe, s míg ők szaladgáltak, én ültem, gondolkodtam és a fejemben elkezdtek megszületni. (El is küldtem őket a feleségemnek sms-ben, hogy biztosan megmaradjanak.)

Azt azért be kell vallani, hogy sokdimenziós szarban voltunk akkoriban, és talán nem is éltem át annyi csalódást, mint az utóbbi két-három évben.

Tapasztalatcseppek ezek, bennük az a majdnem hat évtized, és rám mindez terápiaként hatott, hiszen általuk megadatott a lehetőség, hogy bizonyos helyzetekre mégiscsak tudjak reflektálni. Aztán persze látszanak a jobb időszakok, olyankor humorosak, vagy játékosak születnek.
A feleségem találta ki tavaly ősszel, hogy a hatszavasaimhoz képeket keres és készít egy Facebook oldalt. Fogalmunk sem volt, hogy ebből mi lesz, de ahogy telt az idő és láttam a reakciókon, hogy ez másoknak is jelent valamit, akkor egy picit az egóm meg lett érintve és megörültem, hogy hagyok magam után valamit.

Mindemellett nem gondolom, hogy én csak a Hatszavas vagyok, sőt, ugyanolyan örömmel tölt el a jazz műsorom egy online rádióban, amiben lényegesen több munkám van.
Eldöntöttem, a Hatszavast addig csinálom, amíg élvezetet jelent, és azt is, hogy soha nem fogom magyarázni őket. Az ugyanis, hogy milyen indíttatásból születik meg egy-egy írás, nem fontos! Az nekem éppen elég, ha hat az olvasóra, mert ezzel el is érte a célját.
Elfogadtam és tudomásul vettem, hogy ez most az életem. És tulajdonképpen az adott teret ennek a fajta kreativitásnak, hogy nem állok állandó szakmai, munkahelyi nyomás alatt.
Azt veszem észre, hogy egyre fontosabbá válnak számomra a pillanatok és egyre könnyebben engedem el azt, ami nem épít. Már tudom azt mondani, hogy „Drága Apám/Anyám/Barátom/Testvérem…! Nem!”, mert ettől nem leszek rosszabb ember. (És persze jobb sem.) Ha pedig bármi, vagy bárki megérint, érzelmet vált ki belőlem, tudom, hogy akkor ez még a része az életemnek, tehát foglalkoznom kell vele, ki kell mondanom és el kell engednem.
Ha szerencsém van, ilyenkor írok egy hatszavast és vége, jó napot!” (Varjú Tamás, Hatszavas)