Amikor egy serdülő azért lesz öngyilkos, mert társai szekálták, túlzóan leegyszerűsítő az az álláspont, hogy az osztálytársak a hibásak. Az öngyilkosság mögött az esetek túlnyomó többségében valamilyen kezeletlen pszichiátriai probléma áll a háttérben, ennek felismerése pedig a közvetlen felnőtt környezet feladata. Salát Janka pszichológus írása.
Az osztálytársak sajnos megtalálják a gyenge láncszemet, de valljuk meg, Magyarországon az iskolásokat soha senki nem érzékenyítette arra, hogy
még a viccelődés is tilos, ha látjuk, hogy az a másiknak rosszul esik. A szülők és tanárok nincsnek arra szocializálva, hogy érzékeny, empatikus gyerekeket tudjanak nevelni.
Az iskola szerepe
Az utóbbi évtizedekben több módszertani program született már, melynek gyakorlatba ültetése bizonyítottan hatékony a kortársbántalmazás megelőzésére. Ilyen az Olweus Bullying Prevention Programme, vagy a Békés Iskolák koncepciója, melyhez hazánkban is több iskola csatlakozott már.
Rendszerszinten, az összes iskolát érintve azonban soha nem történt meg a tanárok kiképzése, az emberi kapcsolatokban való jártasság elsajátítása.
Amikor egy iskola belevág, és tantestületét kiképezteti, resztoratív szemléletet honosít meg, vagy prevenciós módszereket ültet át a gyakorlatba, akkor
az iskolai bántalmazás látványosan visszaszorul.
Sajnos az iskolák központosítása, az egyre fokozódó tanárhiány és szakképzett segítők hiánya mellett az iskolák egyre inkább tűzoltással vannak elfoglalva, hosszú távú programok felépítésére nincs kapacitás.
A tanárképzésnek szerves eleme kell, hogy legyen a legkorszerűbb pszichológiai és módszertani ismeretek elsajátítása, sőt, megkockáztatom, az önismeret fejlesztése. Többek között ezért tartom veszélyesnek a tanárképzés leegyszerűsítését.
Egy másik sarkalatos pont, hogy a tisztességesen megfizetett, anyagi gondokkal nem küzdő, adminisztratív és helyettesítő feladatokkal nem agyonterhelt pedagógusok, olyanok,
akik jól érzik magukat a szakmájukban és a bőrükben, sokkal nyitottabbak lesznek arra, hogy a gyerekek között zajló interakciókat ismerő és kezelni tudó szakemberekké váljanak.
Egy-egy lelkes tanár vagy iskolapszichológus kevés, a teljes tanári kar érzékenyítésére van szükség!
A szülő szerepe
Az iskolai bántalmazás kapcsán nemcsak az iskolára kell mutogatni, hanem érdemes tükörbe néznünk.
Amíg a bántalmazott mellett kiálló gyerekünket arra bíztatjuk, hogy ne üsse bele az orrát más dolgába, a végén még őt is kiközösítik, addig nem várhatunk változást.
Vajon olyankor, amikor a gyermekünk nem volt közvetlen résztvevője a bullyingnak, bíztattuk őt arra, hogy álljon ki az elesettek mellett?
Egy másik fontos aspektus, hogy milyen kommunikációs stílust hoznak otthonról a diákok. Amíg teljesen rendben van, hogy az apám egy marha, a férjem egy bunkó állat, a főnököm egy féreg, a gyerekem meg egy hülye majom, addig nem várhatom el a gyerektől, hogy tisztelettel, a másik fél emberi méltóságát szem előtt tartva kommunikáljon a kortársaival.
A társadalom szerepe
Van egy tágabb kontextusta is az iskolában zajló folyamatoknak, ez pedig minden, ami a társadalomban történik.
A nagyok játszmája lejátszódik az iskola falain belül.
Sorozatosan tapasztalom, hogy több kiskamasz fiúcska szenved attól, hogy a társai lebuzizzák, és több fiúcska van, aki nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illeti a homoszexuálisokat. Félek, politikai kommunikációnk nem jó irányba halad. Valahogy a gyűlölködés polgárjogot nyert a mai magyar társadalomban. Az elfogadás, nyitottság, tolerancia inkább szitokszónak számítanak, mint erénynek.
A menedékkérő nálunk migráns, ha dolgozni akar, elveszi a magyarok munkáját, ha nem dolgozik, akkor terrorista. A koldus nálunk közveszélyes zaklató…Idén éppen homoszexuálisok és transzvesztiták hordái sodorják veszélybe gyermekeinket.
Törvényerőre emelték, hogy a nemi identitásukban, orientációjukban bizonytalan fiatalok kompetens szaksegítség nélkül maradhatnak.
Ha a gyerekek a médiából és a szülőktől azt hallják, hogy a színesbőrű külföldiek vagy magyarok, a homoszexuálisok alacsonyabb rendű lények, akkor a színesbőrű vagy homoszexuális gyerekek könnyen válhatnak bántalmazás célpontjává. Ha legális őket dehumanizálni, akkor
könnyebben megfosztják emberi méltóságától a kövért, a rossz tanulót, az idétlenül vihogót, a tikkelőt, az autistát is, vagy azt, akinek ronda az anyja.
Nincs egyetlen bűnbak
Az iskolai bántalmazás tehát egy nagyon komplex folyamat.
Kell hozzá a bántalmazó,
aki valamilyen családi és tágabb társadalmi közegben nő fel,
kell hozzá egy csomó tétlen szemlélő,
aki nem szólal fel a gyengébb mellett,
kell hozzá egy inkompetens iskola,
aki nem tud vagy akar energiát fektetni a diákok érzelmi nevelésére, és
kell hozzá egy áldozat, akinek környezete nem tud hatékonyan reagálni a problémákra.
A tragédia áldozata pedig egy intrapszichésen labilis serdülő, aki a legtöbb esetben az ellátórendszer látókörébe sem kerül, egyrészt a szülők azt sem tudják, hogy kihez forduljanak, ha pedig tudják, akkor hónapokat állhatnak sorba a gyermekpszichiátrián vagy a pedagógiai szakszolgálatnál.
Számomra túlzóan leegyszerűsítő a „bűnhődjön az osztály” megközelítés. Elkerülhetetlen, hogy ők is szembenézzenek tetteikkel, és remélem ehhez kompetens szakembert kapnak segítségül.
Semmi szükség arra, hogy egy bűntudattól szenvedő serdülő összeomoljon, és ő legyen a következő áldozat!
A szűkebb és tágabb közegnek is magába kell azonban néznie. Talán emlékeztek még Gábor tragédiájára ,ami sok iskolaigazgatónak és fenntartónak intő jel volt arra, hogy a prevenciós programokba érdemes energiát fektetni.
Ez a tragédia sok szülőnek intő jel volt arra (remélem), hogy nem beszélhet a környezetével emberhez nem méltó módon,
talán a politikai kommunikációt alakító szakemberek számára intő jel, hogy nem feltétlenül kifizetődő azt sugalmazni, hogy legjobb védekezés a támadás, üldözzünk mindenkit, aki más, mint mi.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!