Nélkülem eddig megállt az élet

Januárban esett le. Tisztán emlékszem, hogy decemberben még az év eleji vizsgákon és a leadandó dolgozatokon rugóztam, s sajnáltam magam ezerrel, hogy nem lesz időm a munka, a gyerekek és feladathalmok mellett az intellektuális kihívások abszolválására. Salát Luca írása.

Amikor azt hittem, hogy…

A para – és az önsajnáló spirál egyszerre aktivizálódott bennem, január elejére pedig már kellőképpen toprongyosak voltak az idegeim egy fasza évkezdéshez. Gondosan osztottam be az előttem álló heteket, mikor tudok napi 1-2 órát ellopni a gyerekeimtől a tanulásra. Az első hétvégén egy órányi magolás után zavartan néztem körül, hol vannak az anyai vérszívó kölykök, akik miatt mártír pofával hajigálhatom el a jegyzeteimet.

Naná, hogy nélkülem megáll az élet, van itt minden, csak anyai énidő nincs.

Két óra nettó tanulás.

Sehol senki.

Három óra.

A tételek felénél járok.

Az agyam zokni. Kicsit a konyhában teszek-veszek, benézek a szobákba, kér-e valaki kaját, mindenhonnan különböző tónusú mormogás a válasz, a lényeg azonban ugyanaz:

Taka van.

(Kezdő játékosok kedvéért: amikor taka van, akkor nekem kell menni, amikor pedig dzsa, akkor együtt indulunk valahova).

Elönt a pánik, hogy ez a nap sosem fog véget érni. Már tanultam, futottam, megnéztem egy filmet, macskákat vakargásztam, összedobtam egy laza ebédet, de még nincs vége.)

Estére elér a tuti agyhalál, negyed évszázada nem tanultam ennyit egyhuzamban. És akkor elmém épen maradt titkos rejtekében kigyúl a világosság.

Az összes gyerek „nagy” lett

A kölykeim NAGYOK lettek. Már a legkisebb 12 évesem is szinte bármit megcsinál önállóan, s legfőbb életcélja pedig egészen biztosan az, hogy interperszonális teremet nagy ívben elkerülje. Lassan, de biztosan önt el a megkönnyebbülés.

Huszon-sok évig, ha papíron nem is, de lélekben főállású anya voltam. Most kábé kirúgtak a státuszomból.

Nyár van. Ülünk az autóban. Festem a lábkörmömet. Posztot írok. Szunyókálok. Olvasok. Néha hátradobok a kölyköknek egy zacskó chipset. Osztok nekik netet. Ők pedig a semmibe révedve tömik a fejüket, s zenét hallgatnak. Néha eszükbe jut valami fontos a múlt heti osztálykirándulásról.

Például, hogy a kézfertőtlenítő csoportos és kitartó szagolgatása miért nem a drogozás előszobája, ahogy az osztályfőnökük állította. Aztán feléled bennük az intellektuális kíváncsiság, s megkérdezik, hogy Párizsnak nincs-e véletlenül repülőtere. Mert ha igen, akkor szerintük legközelebb ne autóval menjünk.

Néha azon veszekednek, ki kopizta a másikról az ormótlan gatya-haskilógatós póló outfit-et.

Anyánk

Vége a pisilni kell – kakilni kell – éhes vagyok – összehánytam magam – éhes vagyok – pisilni kell végtelenített körforgásának, ami oly sok éven át tette pokollá színesítette családi utazásainkat. Pisilni most csak nekem kell az útra bekevert hosszúlépések miatt. Most ők fintorognak,

Megint miattad kell megállni, minek iszol annyit?!

Nem adnám oda senkinek kisgyermekes anyaságom éveit. De nem hiányzik a bababuksi illat, az anyáknapi Orgonaága, és a Fogtündér sem. Ez mind cuki, de szerintem egy kamasznál szórakoztatóbb jelenség nincs a világon. Ráadásul nem csak viccesek, de energiatakarékosak is.

Esténként egyedül döglöm a kanapén, olvasok (nem mesekönyvet!), filmet nézek (nem családi vígjátékot!) angolt tanulok (nem kikérdezek!), tornázom (nem mókás lúdtalptornát!),

és mielőtt bealszom, mosolyogva gondolok az előttem álló 8 óra alvásra, amikor senki nem vinnyog egy fogfájás, egy belekbe szorult puki vagy egy rémálom miatt.

Néha, csak a nosztalgia kedvéért a kölykök megszólítanak anyai minőségemben. Főleg akkor, ha a macska odaszarik a szobájukba, be kell fizetni az egyetemi tandíjat, nem jön ki a curry az egyetlen rövidnadrágból, van tíz rövidnadrág, de azonnal kell egy tizenegyedik is. Ilyenkor készségesen vedlek vissza lelkesanya üzemmódba, hiszen tudom, hogy ez már a jutalomjáték.

Most ők ereszkednek le az én szintemre. Megosztanak velem egy zenét

ez olyan mamazene,

adnak a szempillaspiráljukból, ha szépen kérem, megfőzik a kedvenc indiaimat, szólnak, ha takony lóg az orromból vagy leettem magamat, egy-egy bonyolultabb gondolatot lassan, tagoltan ismételnek el, hogy tutira megértsem,

A fesztivál a jövő hónapban lesz, de tudoood… ha előbb veszed meg a jegyemet, akkor olcsóbb lesz, én csak neked akarok jót…

rám szólnak, ha a buszon eszem, és azzal fenyegetőznek, hogy diliházba dugnak, ha még egy kóbormacskát hazahozok.

Amúgy szerintem tök szófogadó anyuka lett belőlem. A kóbormacskákból azonban nem engedek.

Megáll(jon) az idő

A legszórakoztatóbb az, amikor a négy gyerek együtt van. Gyorsan és furcsán beszélnek, a felét nem értem, de látom, hogy nevetnek, meg szopatják egymást, én pedig csendben nézem őket, és elönt a hála. Életemben először vágyom arra, hogy megálljon az idő.

Ez így most tökéletes.

Tudom, hogy ez az utolsó erőgyűjtés, hogy elrugaszkodjanak itthonról, s hamarosan elkezdenek szétszéledni, családot alapítani, hivatásban elmerülni. Én pedig tudatosan készülök a jövőmre. Például majdnem minden nap elmondom nekik, hogy csapnivaló nagymama leszek, nem pedig az „unokázós” fajta. Ők pedig (most még!) szánakozva néznek rám

Ez már megint hülyeségeket beszél.

Még nem tudják, hogy most az egyszer komoly vagyok. Had tudják meg milyen évtizedekig szívni a büdös kölykökkel,hogy a világ legklasszabb dolga, ha rengeteg saját gyerek zizeg körülötted.