Neurodiverzitás, diagnózissal vagy anélkül

A minap összeültünk öten barátnők, mind pszichológusok. Ötünknek van 12 gyereke, és megállapítottuk, hogy a 12 gyerekből legalább 7 gyerek illethető valamiféle rövidke szóval, betűszóval: ADHD, ADD, ASD, OCD, diszlexia. Salát Janka írása.

Neurodiverzitás

A betűszavak mögött egy-egy, az átlagos idegrendszeri fejlődéstől némileg eltérő, vagyis neurodiverz fejlődésmenet áll:

figyelemhiányos hiperaktivitás (ADHD), figyelemzavar (ADD), autizmus spektrum zavar (ASD), kényszeres zavar (OCD), illetve a disz-szel kezdődő állapotok, amelyek valamilyen tanulási zavarra utalnak (olvasási, írási, számolási zavar).

Ezek hivatalos diagnosztizálásához pszichiáterre van szükség, de mi (a barátnőimmel), szülők a hivatalos körök nélkül is tapasztaljuk, hogy egyik-másik gyerekünk a tipikustól eltérően fejlődik.

Nem biztos, hogy pszichiátriai kivizsgálásra van szükség

A modern szemlélet szerint a neurodiverzitás nem betegség, hanem egy sajátos állapot, amely eltér ugyan a többségtől, de nem feltétlenül kell, hogy zavart okozzon.

Nagyon jó példa erre a balkezesség.

A balkezesek agya sok szempontból másképp működik, mint a „többségi agy”, de ma már senkiben nem merül fel, hogy emiatt abnormálisnak címkézzünk valakit. A balkezesség önmagában nem zavar, de válhat azzá, ha zavarként kezeljük. Szegény, szeretett rokonom, aki idén lenne 80 éves, három évet töltött úgy az elemi iskolában, hogy bal kezét lekötözték. Azt a tragikus végkifejletet, hogy felnőttként halálra itta magát persze nem lehet erre az egyetlen okra visszavezetni, de gyanítom,

önbizalmának, személyiségfejlődésének nem tett jót a tény, hogy évekig próbálták kinevelni belőle „fogyatékosságát”.

Diagnózissal vagy anélkül

A mi kis neurodiverz gyerekeink (hála a szükségletekre odafigyelő szülőknek) boldogan élik világukat – ki diagnózissal, ki diagnózis nélkül. Attól függően, hogy kinek mire van szüksége, ki több, ki kevesebb támogatásban részesül a családi és iskolai közegében.

Érzékeny, megértő, az állapothoz alkalmazkodni képes környezet mellett lehet egészségesen fejlődni tanulási zavar, figyelemzavar vagy autizmus fennállása esetén is.

Szülőként mindig az a feladatunk, hogy monitorozzuk, a gyerek jól érzi-e magát a bőrében, és tudjuk, mikor van szükség beavatkozásra.

Neurodiverzitás mozgalom

A neurodiverzitás mozgalom éppen a túlzott medikalizációval szemben kezdte meg szárnybontogatásait az 1990-es években. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a változatosság gyönyörködtet: a biodiverzitáshoz hasonlóan az emberi agy sokfélesége a faj fennmaradásának szempontjából kulcsfontosságú lehet. Nem kell feltétlenül medikális terminológiában gondolkodnunk, a tipikustól eltérő, vagyis neurodivergens fejlődés nem feltétlenül orvosilag kezelendő állapot,

sokkal inkább kellene olyan környezetet kialakítani, ahol mindenféle idegrendszerű ember jól és biztonságban érezheti magát, amelyben lehetőséget kap az optimális fejlődésre.

Egy sor másodlagos patológia (szorongás, depresszió, személyiségzavar) nem alakulna ki, ha a neurodiverz gyerekek kezdetektől azt az elfogadást és támogatást kapnák, amire valójában szükségük van.

A barátnőimmel való találkozás után a tágabb környezetemben is körülnéztem. Más családokban is sok az atipikus fejlődésű gyermek? A laikus szülők esetében öt típussal találkozom:

Van, aki neurodiverz gyereket nevel,

van, aki neurotipikus (átlagos idegrendszerű) gyereket nevel és rendben van saját szülői szerepével,

van, akinek a családja diszfunkcionálisan működik, a gyerek valamilyen tünetet képez,

 van, akik úgy nyilatkozik, az ő gyereke „ rossz, válogatós, hisztis, makacs, dacos, lusta”,

és van, aki tök szuper szülő, de azzal ostorozza magát (vagy épp a nagyitól vagy a sulitól kapja azt a visszajelzést), hogy bizonyára valamit nagyon elcseszett a gyereknevelésben, mert a gyerek nem figyel, nem beszél, nem tanul, nem fogad szót stb.

Pszichológus szülőként

Élek a gyanúperrel, hogy nem mi, pszichológusok szülünk gyakrabban neurodiverz gyerekeket, hanem mi hajlamosabbak vagyunk máshogy címkézni gyermekeink érzelmi-, magatartási- vagy tanulási nehézségeit. Kevésbé ostorozzuk magunkat, de kevésbé ostorozzuk a gyerekeinket is.

Mivel a nem szakmabéli szülőkhöz képest nagyobb rálátásunk van a gyermeki fejlődésre, ezért:

–            mi a válogatós gyerekünknél elkezdünk szenzoros érzékenységre gyanakodni,

–            mi inkább látunk idegrendszeri túltelítődést gyerekünk agresszív viselkedése mögött, mint genyaságot,

–            mi a szabályokat rendre felrúgó gyerekünknél gyanakodni kezdünk, hogy talán hiperaktív-figyelemzavaros,

–            mi a közösségben egy mukkot sem szóló gyermekünknél elkezdünk gyanakodni, hogy autizmusban érintett,

–            mi a bolti nagyjelenetről előbb fogjuk azt gondolni, hogy melt-down (amikor az idegrendszer túltelítődése miatt a gyerek viselkedésszabályozása összeomlik), mint akaratlagos hiszti,

–            mi részképesség vizsgálatra visszük a gyereket, ha nem tanul meg írni olvasni, és kevésbé megyünk bele a reménytelen nyasztatós körökbe, amikkel egy életre elvehetjük egy gyerek kedvét a tanulástól.

Traumatizált gyermekek – fontos különbségtétel

Fontos kitérőt tenni a traumatizált gyermekek felé. A bántalmazott, súlyosan elhanyagolt, a villanypásztor által felnevelt, a diszfunkcionális családokban nevelkedő gyermekek gyakran produkálnak az ADHD-hoz vagy az autizmushoz hasonló tüneteket, gyakran viselkednek deviáns módon.

Fontos, hogy a környezet észrevegye, ha egy gyerek bajban van.

Arra bátorítok azonban minden szülőt és pedagógust, hogy egy furcsa viselkedésű vagy rossz tanuló gyerek esetében ne csak a családi miliőt vegyük górcső alá, hanem azt a lehetőséget is, hogy a gyerek idegrendszeri fejlődése atipikus, amely kevésbé tud alkalmazkodni a 21. századi kihívásokhoz.

Munkám során sokszor találkozom gyerekekkel, akiket a családi miliő szó szerint megnyomorít. Számtalanszor találkozom azonban szuper szülőkkel, akik vélhetően neurodiverz gyereket nevelnek, és szenvednek attól a bélyegtől, hogy „biztos a családban van valami nagy baj”.

Hajlamosak magukra venni az ítéletet: „nyilván azért lett ilyen nehezen kezelhető/szorongó a gyerekem, mert én – szülőként – valamit nagyon elrontottam”. A bűntudati szorongásra hajlamos szülők egyenes azzal ostorozzák magukat, hogy traumatizálták gyerekeiket (mert pl. rájuk ordítottak, amikor a gyerek beletúrt a konnektorba).

Ezzel az írással a gyermek viselkedés mögött húzódó komplex tényezők megértésének fontosságára kívánom felhívni a figyelmet

Látnunk kell, hogy milyen a családi és az intézményi környezet, de azt is látnunk kell, milyenek a gyerek egyéni adottságai. A neurodiverzitás fel nem ismerése és a megfelelő hozzáállás hiánya számtalan kapcsolati és nevelési félrecsúszást eredményezhet, amelynek végeredménye egy szorongó, depressziós, személyiségzavarral küzdő felnőtt.

Sem az autizmus, sem az ADHD, sem a tanulási zavarok nem determinálnak boldogtalanságra és sikertelenségre, a megértés krónikus hiánya azonban igen.