Ötven éves nő

Öregedni rossz. Nőként öregedni rosszabb. Hiú nőként öregedni a legrosszabb.

Egy negyven éves ismerősöm arról panaszkodott, hogy reggelenként szörnyű, amikor egy vizenyőtáskás szemű asszony pislog vissza rá a tükörből. Salát Luca írása.

A negyven éves elképzelése az ötven évesekről

Empátiám utolsó morzsáit összeszedegetve bólogattam, de amikor sanyarú jövőképét kezdte bontogatni a tíz év múlva esedékes állapotáról, akkor belém hasított a felismerés: basszus, ez a csaj RÓLAM beszél. Mármint nem konkrétan rólam, hanem a korosztályomról, ami szegről-végről mégis csak én vagyok. A negyven éves elképzelése az ötven évesekről a teljes fizikai csőd volt: ráncos bőr, elhízott test, fájó ízületek, döglött libidó…

Nem mintha én örülnék az életkoromnak, de határozottan nem annyira drámai a helyzet, mint amire számítottam.

Kevesebb kiló és kevesebb narancsbőr, mint néhány éve, az izom pedig határozottan több. Ugyanúgy egy óra alatt futom a tíz km-t, mint ifjabb koromban. Az éjszakázást ugyan már nem szeretem, s néha hajnalban ébredek, de így több időm marad a macskáimat szeretgetni kedvemre való dolgokkal foglalkozni.

Most kábé olyan az életem, mint amilyennek húsz évesen elképzeltem az Ideális Létet: saját lakás, fizetés, időbeosztás és egy rakás idő arra, amit jó csinálni: bútorfestés, olvasás, filmek, mozgás, konzumkényszer kiélése, kölykök csesztetése…

Jelenállapotom nagyra becsülésében nyilván szerepet játszik az is, hogy negyed évszázadot töltöttem gyerekek legeltetésével, miközben tanultam, karriert építettem, pasikkal összejöttem és szakítottam, lakásokat újítottam fel és laktam le, lepukkanás- félben lévő szüleimet ápoltam és igyekeztem megszabadulni az őseim által rám hagyott idióta transzgenerációs örökségektől.

Most többé-kevésbé rendben vagyok, tovább fejlődni pedig már nemigen van kedvem, az a pár szépséghiba, ami maradt rajtam, már semmi ahhoz képest,

amilyen zombi voltam akkor, amikor sokgyerekes anyukaként terelgettem a kölykeimet.

Ötven éves elképzelése és a valóság

Persze van egy rakás szarság is ebben az ötvenes létben. Például rémes, amikor egy férfival beszélgetve észreveszem, hogy eszébe sem jut, hogy egy dögös csaj vagyok, legjobb esetben is csak annyi fut át az agyán, hogy szép nő lehetett fiatal korában.

Nem szeretem azt sem, hogy hasonló korú nők társaságába keveredve tuti szóba kerül a változó kor, a menopauza, a hőhullám, a hízás és a hajritkulás…

Nem szeretem a jobb szemhéjam csüngősségét sem.

De legjobban az orvosi vizsgálatokat gyűlölőm.

Az első maflást a térdemtől kaptam. A kedves doktornő gyorsan felállította a diagnózist: térdkopás. A futást felejtsem el örökre, helyette iszappakolásos kúrát ajánl a gyógyfürdőben. Fájó lábaimmal addig bicegtem szaladtam, amíg nem találtam egy másik orvost, aki ugyan elmondta, hogy

lúdtalpam van, az egyik lábam rövidebb, mint a másik, a gerincem környéken pedig ijesztő dolgokat lát, viszont szerinte futhatok, ettől már nem leszek nyomorékabb.

Aztán ronda szemölcsök nőttek a testemen. A bőrgyógyászom megnyugtatott, hogy ezek csak kór-szemölcsök, le sem kell szedni őket. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy az elnevezésnek semmi köze sincs az öregedéshez, hanem egy Chore nevű orvosról kapta a nevét? A bőrgyógyászom szomorúan hümmögött, viszont hosszas könyörgés után megszabadított a gusztustalanságoktól.

A legutóbbi csapást a pajzsmirigyem rótta rám. Semmi tünet, viszont botrányos laboreredmények. Ultrahang, szcintigráfia, citológia. Göbök, de nem rák, viszont műteni kell, ja, mégsem kell műteni, hiszen csak egy közönséges Hashimoto autoimmun betegség.

Először azt hittem, hogy valami köze lehet az atombombához, aztán kiderült, hogy, semmi tragédia, csak  mostantól kezdve azon versenyezhetek a pajzsmirigyemmel, hogy ő pusztul el előbb vagy én.

Ez azért megérintett. Belevetettem magamat a Hogyan éljünk teljes életet a Hashimotóval?  fókuszú internetes okosságokba.

Zéró alkohol. Nyilván ez tévedés. A hülye is tudja, hogy egy halott pajzsmirigy sokkal inkább összeegyeztethető az élettel, mint a folyamatos józanság.

Stresszmentes élet. Ezen nem röhögtem, ellenben síkidig lettem. Nem elég, hogy beteg vagyok, még azon is rághatom magam, hogy én vagyok az oka az egésznek, és azon idegeskedem, hogy ha tovább idegeskedek, akkor aztán tényleg el fogok pusztulni.

A stresszmentes élet jegyében tovább lapoztam.

Laktózmentes diéta. Aki már itta a reggeli kávéját szójatejjel, az tudja, hogy az önszeretet és a növényi alapú italok egymást kizáró entitások.

Gluténmentes étrend. Végre valami vállalható. A legkisebb lányomnak kiadtam a feladatot, hogy minden nap frissen sütött gluténmentes kenyérrel várjon otthon, a többieket pedig Anyátok beteg!  felkiáltással rászabadítottam a boltok mentes-soraira.

Néhány hétig jó móka volt, de két kiló hízás és sok hasfájás után éreztem, hogy kezdek becsavarodni az egészségtudatos létbe, és az egyetlen gondolatom az, hogy nehogy valami hiba folytán a Gluténmumus beköltözzön a szervezetembe.

Személyiségfejlődésem magasabb szintjére lépve beláttam, hogy vagy megkattanok, vagy száműzőm az életemből a tudatos étkezés gyakorlatát. Találjátok ki, mit választottam.

Így most itt vagyok az öregedő testemmel, a Hashimotómmal, az időnként rám törő depressziómmal, az egyre szaporodó szűrővizsgálatokkal.

De nem adom fel.

Első körben a kórházam laborvezetőjét igyekszem rávenni, hogy hamisítsa meg jóindulatúan korrigálja a vérképeredményeimet. Még röhög rajtam, mert fogalma sincs arról, hogy egy személyiségfejlődése csúcsán lévő, térdkopott, pusztulófélben lévő pajzsmiriggyel rendelkező ötvenes nőbe mennyi elszántság szorult. Nem kérdés, hogy még pár hónap, és enyém lesz Közép-Európa legtökéletesebb vérképe.