Ifjú koromban azt gondoltam, hogy negyven túl azért kell pasi a házhoz, hogy fizesse a csekkeket, elvigye a szerelőhöz az autót és ellapátolja a havat a járdáról. Az előrelátóbbak pedig amolyan előtakarékossági szerződésként tekintenek életük párjára, akikkel öreg napjaikban kedvükre cserélgethetik össze a protézisüket. Amikor én is felzárkóztam a negyvenen túliak csapatához, a kép árnyalódni kezdett. Salát Luca írása.
Például rájöttem, hogy a szerelem, a taknyosra bőgött papírzsepi, az andalgás a naplementében és a szex nem a fiatalok privilégiuma.
Az öregedéssel nem jár együtt a nemtelenné válás, a nőiesség megélésében pedig jól jön egy rajongástól eszét vesztett pasi a háztartásban.
Szerencsés esetben egy lelkes férj formájában az otthoni alapcsomag magába fogalja ezt az opciót.
Az élet azonban nem mindig ilyen kegyes. Különösen drámai lehet a helyzet, amikor egy-két válás után egy érett férfi helyett néhány kamasz zizeg körülöttünk, akik nem csak lestrapálnak hatalmas étvágyukkal, folyton kinőtt cipőikkel, nyári pótvizsgáikkal, hanem nap mint nap szembesítenek azzal, hogy jobban emlékeztetünk egy kisgyerek által szétcsócsált szutykos textilpelenkára, mint egy vonzó nőre.
Egy férfival az oldalunkon a helyzet naná, hogy rózsásabb lehetne. A párkereső nők azonban gyakran frusztráltak. Mert
a férfiak szemétládák,
nincs bennük felelősségtudat,
egy éjszaka után lelépnek,
negyven túl minden normális pasi elkelt, csak a selejt maradt, amúgy meg
rettegnek a válástól, ahhoz persze nem gyávák, hogy a szeretőiket ígéretekkel hülyítsék.
A csalódott szavakhoz rendszerint egykor csinos arcocskák társulnak, melyekre a barázdákat nem az évek, hanem a megkeseredés véste. Besavanyodni persze pasi mellett is lehet,
de bármi miatt is vagyunk búvalbaszottak, morgás helyett hatékonyabb tükörbe nézni,
befesteni a lenőtt hajunkat, ledobni öt kilót, majd megbocsájtóan vigyorogni magunkra és a világra. A magányos harc az élet terheivel nem elég indok arra, hogy negyvenes éveinkre testi, lelki roncsokká váljunk.
A pasik pedig szerencsére nem alávalóbbak a nőknél. Ők is szeretetre, elismerésre, melegségre, elfogadásra vágynak. Negyvenen felül is. Ők is túl vannak jó néhány csalódáson. Mert a nők
kiszámíthatatlanok.
Féltékenyek.
Ki akarják őket sajátítani.
A vagyonukra hajtanak.
Férfiak és nők a sztereotípiáik mentén mennek el egymás mellett.
Nem az én se b…ok, más se élvezzen káröröme beszél belőlem, amikor rácsodálkozom, hogy a fiatal nők sokszor még az én korosztályomnál is jobban szenvednek a pasifronton elszenvedett vereségeiktől. Mi idősebbek is szeretünk azon nyavalyogni, hogy túl igényesek vagyunk az elérhető pasifelhozatalhoz,
fiatalabb társaink azonban még nálunk is többet finnyáznak.
Nekem is volt pipec álompasi listám:
legyen 2 méter magas,
jóképű,
vicces,
stabil egzisztenciájú,
férfias,
családcentrikus…
A lista az évek múltán egyre apadt, s amikor elbuktam a legyen nálam okosabb (lássuk be nem túl nehezen megugorható) kritériumot is, akkor elhatároztam, hogy bárkit nyitott szívvel fogadok, s előítéletek nélkül igyekszem eldönteni, van-e közünk egymáshoz. Ebből aztán sok vacak sztori kerekedett, de legalább nem unatkoztam.
Idősebben már kevesebbet szorongunk perfekcionizmusunktól, ami határozottan jót tesz pártalálási esélyeinknek.
A fiatalabbak rendszerint nem csak társat, hanem apát is keresnek leendő gyermekeiknek.
Ők egy életre terveznek a pasival. Olyan funkcióban, aminek nincs főpróbája. Csak a gyerek megfoganása után derül ki, hogy szülőként is működik-e a kémia. S bár akadnak szép példák az összecsiszolódásra, a párválasztástól való szorongás nem alaptalan.
Mert belőlük lesznek azok a csalódott negyvenes nők, akik néhány gyerekkel a hónuk alatt egyedül kezdik újra az életüket.
Csalódott, negyvenes nőnek lenni azonban nem akkora para, mint amilyennek fiatalabb korunkban elképzeljük. Csak ritkán érzünk késztetést arra, hogy a kölykeinknek pótapát keressünk, vagy újabb porontyot szüljünk. A párválasztás egyetlen szempontja az lehet, hogy társként összeillünk-e.
A szabad pasik összetétele pedig nem tartogat sok meglepetést. Jellemzően túl vannak ők is néhány zátonyra futott kapcsolaton, a gyerekeik többé-kevésbé felnőttek, és nem veszik véresen komolyan a dolgokat. Ha nem gyógyíthatatlan alkoholisták idealisták, akkor tudják, hogy a kapcsolatok többsége kudarccal végződik, ami nem a világ vége. És általában van egy kis pocakjuk, ami nem jó hír, de némi nagyvonalúsággal szemet lehet hunyni felette.
A kapcsolatok kivitelezésében is több a szabadság: míg a fiatalabbak jellemzően a járunk -összeköltözünk – családot alapítunk – beledöglünk útját járják, később nagyobb szerepet kaphat a saját ízlés.
A kapcsolat lehet hétvégére összeköltözős vagy vidám randik sorozata,
sokan imádják a szeretői státusz elköteleződés-nélküliségét és persze arra is lehet szerződni, hogy kéz a kézben vonulunk be egyszer az öregek otthonába. Ha meg nem jön össze, akkor is tudjuk, hogy nem dől össze a világ. Kísérletezgetni lehet, akár még az elfekvőben is. A szerelem tényleg nem korhoz kötött!
Egyedül lenni ijesztő, de egyben esély egy új kezdetre.
És ha sztereotípiák nélkül, alázattal, humorral és némi nagylelkűséggel vállaljuk ezt a kalandot, szerintem kis mázlival szembe fog jönni egy azok közül, akire éppen szükségünk van. És akinek épp mi kellünk. Két napra vagy húsz évre, a fene se tudja, de ezen ronyózni felesleges, önsorsrontó agyalás nélkül is ki fog derülni, csak idő kérdése az egész.
Anyapara podcast csatorna legfrissebb beszélgetései a „nevelésről”, a tanulásról éééés a pasizásról negyven felett! 20 percben. Salát Luca és Szücs Szilvi beszélget.
Kattints a képre és #Hallgassránk!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!