A bátyám és én külön nőttünk fel, ezért a testvérek kapcsolata mindig érzékenyen érintett. Tudtam, hogy erre a részre nagyon fogok figyelni a saját srácaimnál. De hát nyilván, amit el lehet rontani, azt az ember meg is próbálja elrontani. Én is. Drixler Imola írása.
Amikor a második fiamat vártuk,
sokat beszélgettünk az akkor 4 évesemmel a születendő testvérről. Folyamatos orvosi kontroll alatt tartott a gyerekem, dokibácsisat akart játszani. Mindig meghallgatta sztetoszkóppal az öccsét és elégedetten vette tudomásul, amikor jól megrúgta a hasamat belülről; állandóan beszélt hozzá; már akkor kapcsolatban voltak egymással.
Visszagondolva, ez annyira érdekes.
Szerettem volna, ha a kistestvér megszületése nem jár együtt a féltékenységgel, ami azért – lássuk be- teljesen érthető reakció az elsőszülöttnél. Amikor hazahoztuk a kórházból az öccsét, ennek nyomát se tapasztaltuk.
Mondjuk a Kicsi hozott a Nagynak ajiba egy rendkívül fontos- a készletből épp hiányzó- autót. Ezzel lekenyerezve a bátyját egy jó időre.
A Nagy az első napokban folyamatosan őrizte a Kicsit. Babusgatta, simogatta, sütivel akarta etetni, mesélt neki. Imádta az első perctől. Ő büfiztette, amikor csak tudta.
Gondoltam, na ennyi volt. Príma minden. Hátradőlhetünk.
Aztán elkezdtek nőni a srácok és a fiús énjük kibontakozott: harcoltak mindennel, ami a kezükbe került. Műanyag flakonnal, műanyag karddal, távirányítóval, faággal, fakarddal.
Ugye nem kell részleteznem, milyen fájdalmas egy méteres fakard ütése? Az ártatlan harcosokból dühödt, vérszomjas vadállatokká váltak egy perc alatt.
Nem tudtam sokszor, hogy simán csak szétválasszam őket vagy előbb jól meg is verjem mindkettőt?
A láncra verés is megfordult a fejemben párszor. Néha azt éreztem, hogy a gyerekeim azért alszanak éjjel annyit, hogy reggel kipihent szörnyecskékként ébredjenek, akiknek az a napi céljuk, hogy kicsinálják az anyjukat.
Itt jöttek az első elgondolkodtató pillanatok: hogy tegyek igazságot? Egyáltalán, tegyek-e igazságot?
Nem akartam, hogy haragudjanak egymásra. Azt akartam, hogy szeressék egymást, hogy jó testvérek legyenek. Voltak pillanatok, amikor minden hangos veszekedést kudarcnak éltem meg.
Mentem, szétválasztottam őket és igazságot akartam tenni köztük.
De rájöttem, hogy ez nem jó. Nyilván van, amikor közbe kell avatkozni. Amikor közel járunk a vérontáshoz, mondjuk akkor mindenképp.
Világossá vált, hogy hagyni kell őket megküzdeni egymással. Hagyni kell őket, hogy megtanulják egymást. Megtanulják egymás erősségeit, egymás gyengéit, a konfliktuskezelést, a kommunikációt, egymás tiszteletét, az érvelést.
Onnantól fogva már csak egy dolgot kértem tőlük, hogy halkan öljék egymást. Nem bírom a fejhangon üvöltést. Attól sárkánnyá változom.
Ők is megízlelték, hogy sokkal jobb mindenkinek, ha nem avatkozom bele a vitába.
Egy ilyen harci helyzetben megszületett a közös ellenségük: a Mama.
(Apa azért nem, mert ő is férfiből van, ő is mamutvadász, ezt a szituációt egészen másképp kezeli egy férfi.) Amikor ők szóltak rám, hogy „Majd mi megoldjuk!”, és becsukták az ajtót, hogy engem – mint az Ősmumust- kipateroljanak a szobájukból, akkor eszméltek rá arra, hogy ők egy oldalon állnak ám.
És arról az oldalról, ketten sokkal viccesebb ám nekifeszülni a Mamának.
Emlékszem, egy ilyen szobából való kipaterolásomnál összefont karokkal füleltem az ajtó túloldalán. Hallottam, ahogy megdumálják a harci helyzetet; a csúnya szavakat suttogva, hogy a Mama ne hallja meg. Mosolyogtam, mert éreztem, hogy jó úton haladnak.
Ha össze tudnak fogni „ellenem” ketten, akkor minden a legnagyobb rendben van.
Volt olyan eset, hogy az autóban irtózatos balhét rendezett a hátsó ülésen a két (4-8 éves) kölök. Az ülésemen percenként negyvenszer éreztem vesetájékon a gyerek cipőjét, mert hátul bunyó volt. Valami vidéki városban autóztunk és elfogyott a szufla belőlünk az apjával, úgyhogy összenéztünk és megálltunk.
Hátsó ajtó ki és azt mondtuk: Kifelé! Hátul a harcosok dacosan összefonták a karjukat és pimaszul, de kissé riadtan azt válaszolták: Nem!
Persze segítettünk kiszállni nekik és azt mondtuk, egy kicsit most gondolkodjanak el azon, amit tettek. Magukra hagyjuk őket, mert nekünk sok volt az őrjöngés már. Csillapodjanak le. Visszajövünk 15 perc múlva.
Kocsiba be és elhajtottunk. A szemem végig rajtuk volt.
Egy lakótelepen álltunk meg. Kicsi kört tettünk. Közben a szívem a torkomban dobogott és borzalmasan szenvedtem belül, hogy mi lesz az én Kicsikéimmel?
Biztosan örök életre nyomot hagy bennük, hogy kiraktuk őket…
Egy percre sem vesztettük őket szem elől- ezt hozzá kell tennem.
Autóval leparkoltunk és lábujjhegyen osonva megközelítettük a srácokat hátulról. Azt hittem, sírnak, megbánást tanúsítanak, vagy valami ilyesmi.
Ezek?! Beültek egy fa alá a nagy fűbe és egymásnak dőlve hangosan röhörésztek és a bogarakról dumálgattak. Meg kellett őket zabálni!
Simogatott az érzés belülről, hogy biztonságban érezték magukat egymással és, hogy tudták, az ősök visszajönnek. Nem volt ijedtség, nem volt para.
Sosem engedtem, hogy árulkodjanak egymásra.
Elhajtottam őket, hogy ezt rendezzék le. Ha balhé volt és annak következménye is lett, akkor mindkettő viselte annak terhét. Így hamar bezárult a kör és nagyon hamar – szinte el sem kezdődött- vége lett a bemószerolásnak is.
Arra szerettem volna őket nevelni, hogy figyeljenek és számíthassanak egymásra.
Amikor elküldtem – ebben a korban- őket vásárolni az ABC-be, még örömmel mentek akkor. Mindig megkérdeztem indulás előtt az ajtóban, ki a főnök? A Nagy volt a főnök ilyenkor és ezt mindkettőtől hallani akartam. Nem volt kérdés sosem, hogy ne az idősebb lenne a góré. Mindkettő egyszerre válaszolt mindig.
Azt akartam, hogy érezzék a felelősséget egymásért.
Lopakodó üzemmódra váltottam, követtem őket, mert tudni akartam, olyanok-e, mint, ahogy szeretném. Olyanok voltak. A Kicsi úgy nézett a Nagyra, mint egy félistenre. A Nagy úgy fogta a Kicsi pracliját, mint egy Apaoroszlán. És végig csacsogtak, óvatosan közlekedtek. Négy hurkás láb bandukolt egymás mellett és nekem könnyes lett a szemem.
Ma már nem tudom, hogy ennyire egyértelmű választ kapnék-e a Ki a főnök? kérdésemre. Szerintem, körberöhögnének és azt mondanák:
Jóóóólvanmama!
Ha szeretnél találkozni velünk, gyere el a következő rendezvényünkre, amelyről ITT olvashatsz. A rendezvény alapkérdése a kamasz identitáskírzise és ezzel együtt a mi megzizzenésünk…Ha érdekel, írj egy JÖVÖK-et ide: anyapara@anyapara.hu és küldjük is a részleteket!
Életről, halálról, barátságról, testről, pasikról beszélgetünk a podcast adásainkban. Kattints és #Hallgassránk!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!