Az alábbi cikket öt éve írtam a középiskolai felvételi előtt pár nappal. Azóta hogy úgy mondjam megtörténtek a dolgok.És még annál is több. a lehető legminimálisabb pontszámot ért el a felvételin. Pótfelvételi is volt, no meg szerencse is. Leérettségizett, emelt töri és angol. A 11. évfolyamnál kezdődött igazán a tanulás, az ok nem más volt, mint egy jó tanár. Az egyetemen első éves hallgató. Akkor most jöjjön az eredeti cikk, ami nektek szól, kedves „szombaton felvételiző” anyukák és apukák!
Nekem olyan volt ez a felvételire való készülés, mint egy utazás. Hónapok óta várakoztunk, hogy eljön a nap, és eljött. És megvolt. Semmi nagy extra pánikolás vagy hűha. Viszont az odavezető út és maga az esemény teljesen rendben volt. Semmilyen rossz érzésem nem volt vele. És neki sem. Ezt szeretném megosztani veletek. Szücs Szilvi írása.
Azért írom meg ezt a történetet, mert mindjárt itt van ez a megmérettetés és bár már alig van pár nap, de talán még mindig lehet változtatni a helyzeten.
Azért írom meg, mert lehet így is és úgy is, mindenki döntse el, hogy melyiket választja, melyik áll neki jobban, melyik kényelmes, vagy éppen baromi nehéz. A lényeg: ezzel a stratégiával őszintén mondom, hogy jó érzés volt a felvételin várakozni.
Nem, nem amiatt, hogy kitűnő tanuló a gyerek. Korántsem.
Történetünk első része: a tanulás
Szeptember óta (de az is lehet, hogy már 7. év végétől) minden héten megírt egy -egy matek – és magyar régebbi felvételiket. A végén volt olyan év, amit ötször is megírt, tehát azt nem mondhatom, hogy nem volt rutinja a kitöltésben, a feladattípusokban. Ha meglátott egy felvételit nem szorongott, hogy akkor most itt mi a feladat, mit ír, mit kell írni. Az már más kérdés, hogy ha valaki nem tudja, hogy mi a válasz, akkor azt gyakorolni kell.
Itt a jó tanuló és a rossz tanuló között nagyon egyértelmű a különbség a felvételire való felkészülésben.
Mindennap kitettem neki a délutáni feladatlapokat (1 magyar és 1 matek), hogy mire hazaérek meglegyen, és már csak ellenőrizni kellett. Ami tök vicces volt, mert én néztem a megoldókulcsot, ő meg írta a pontokat.
Nagyon izgalmas volt, ha hiszitek, ha nem: tétnélküli felvételizés a nap fénypontjává vált.
Egy idő után már minden ment rutinból: feladatok, nyomtatás, kirakás, megoldás, pontok, röhögés, döbbenet, holnap jobb lesz.
Azt ne kérdezzétek, hogy hányszor írta meg fogalmazásban, hogy „egyetértesz-e, hogy a közösségi oldalak károsak” vagy: háziállat tartása lakásban, mit gondolsz erről”, vagy: „az iskolai házifadatok szükségesek vagy nem”, stb. És megírta. Mondjuk mindig volt benne valami hiba…
Közben járt különtanárhoz, de nekik más volt a feladatuk.
Ők magyaráztak, érveltek, bemutattak, leírtak. Kisebb-nagyobb sikerrel. Mert közben zajlik az év, jönnek az új tananyagok és aki nem értette 5.-ben, az 8.-ban sem érti. Ez nyilvánvaló. Marad a felkészülés, a rutin kialakítása, a no para.
Miközben (gondolom) zajlott a suliban a paráztatás, itthon semmi ilyen nem volt, hiszen mindennap ott volt kinyomtatva a cucc és nem nagyon kellett külön modani (jó, néha igen), hiszen nem kapcsolódott hozzá semmilyen rossz érzés. Pedig a meglévő tudás és az elvárt tudás ritkán találkozott. Aztán amikor mégis, akkor viszont óriási heuréka volt.
Emlékszem, egy 39 pontos magyar felvételire. Hát ott ordítottunk, mint legutóbb a foci EB-n a kivetítő előtt.
És mindez egyáltalán nem volt túltolva. Ahogy a felvételi adminisztrációja sem. Voltunk (illetve többségében ő volt egyedül) nyílt napon, de ezt sem kell annyira túlmisztifikálni. Iszonyú tömeg, értelmezhetetlen órák, sorbanállás, ideges szülők, érdektelen gyerekek. Nagyon kevés az olyan suli, ahol ezt jól csinálják.
Ami fontosabb: ismerd a gyereked, és aszerint kérdezgesd az ismerősöket, régi diákokat (akik az elmúlt 1-2 évben odajártak), esetleg ha van ismerős tanár, akkor őt.
A felvételi és a körülötte gerjesztett parázás 99%-ban a szülőktől jön
Mert mégegyszer utoljára bele akarnak szólni.
Okosabbak akarnak lenni, mint a kamasz.
Meg akarják mutatni az erejüket.
Túl akarnak beszélni mindenkit.
Az összes frusztrációjukat idetolják és már rég nem is tudják „hol van” a gyerekük.
Van végre miről beszélni a „többiekkel”, rég volt már ilyen „jó kis” téma.
És közben, előtte és utána szídják az iskolát, a felvételi eljárást, az életüket, mindent.
Mondom ezt úgy, hogy nem tudom milyen lett a felvételi, hogy sikerült, hány pont lett, mire elég, mire nem, mennyit kell még várni, hogy lesz a szóbelin, mit kérdeznek, mit szólnak majd a rossz jegyek miatt…
Egyet viszont tudok és érzek: ezt a pár hónapot sokáig emlegetni fogjuk és soha el nem felejtjük.
Oszd meg a véleményed velünk!